2017 - túraszezon elindítva 2.

Ez a poszt az előző folytatása: a márciusi kirándulásokat foglaljuk össze. Az előző rész tartalmából: március eleji napsütéses kirándulás, majd egy szakadó esős St. Patrick nap. A hosszú hétvégének köszönhetően azonban még két napunk volt, hogy kifogjunk egy kis jó időt. Részben sikerült.

St. Patrick hétvége, 2. nap - Aran Islands

A Nyugat-Írország 3 napban című túra kötelező eleme az Aran Islands. Sajnos az előző napi szél nem sokkal hagyott alább, így nem voltunk benne biztosak, hogy egyáltalán lesz komp a szigetre. 

Korai kelés volt, hogy a szigetre való kompozás előtt még meglátogathassuk a Coral Beach-et. Ez végül sikerült is: akit bővebben érdekel a part, ebben a posztban talál róla bővebb leírást. Mivel a kompunk 10-kor indult, és elég korán elindultunk reggel, hogy minden beleférjen, így már 9.30-ra a parkolóban voltunk. Úgyhogy a beszállás előtt még egy gyors reggeli is belefért - mint utólag kiderült, nem volt baj, hogy nem zabáltuk tele magunkat.

Mivel arról még nem mutattunk képet, milyen járművel lehet átjutni a szigetekre, következzen most ez - nem saját kép, és nem is ilyen volt az idő. Nagyon nem.

aran_islands_ferry.jpg

Amint látható, nem egy óceánjáró, de azért 100-200 ember gond nélkül elfér rajta. Nyáron, ha jó idő van, a felső szint nyitott. Most nem volt az. Viszont mire odaértünk a kikötőbe, egy kicsit alábbhagyott az eső és a szél is, gondoltuk, nem lesz itt gond. Amíg kifelé haladtunk a kikötőből, és jobbról-balról szárazföld vett minket körbe, valóban minden rendben is volt.

Azonban ahogy kiértünk a nyílt vízre, megkezdődött a móka. Az én gyomromat nem liftezésre találták ki, úgyhogy az óriási hullámvasutak eddig kimaradtak az életemből, de szerintem ehhez képest egy hullámvasút kutyafasza lenne.

Mivel szemből kaptuk a hullámokat, ezért azok folyamatosan megdobták a hajót, így nem egyszer, nem kétszer előfordult az, hogy olyan érzésed volt, mintha repülnél. Ez egészen addig tartott, amíg vizet nem ért a hullám által megdobott hajó eleje: a gyomrod ekkor érkezett vissza normális helyére.

Az első két alkalommal még mindenki nevetett, utána már jöttek a kínos nevetések, és a kisebb sikongatások is. Aztán fokozatosan elcsendesült a tömeg. Akkor kezdett el gyanús lenni, hogy ez nem lesz egy sima út, amikor a legénység zöld-fehér csíkos reklámszatyrokat kezdett el osztogatni. Ekkor én még úgy éreztem, minden rendben van, de jött egy-két akkora hullám, ami után már nekem sem volt túl őszinte a mosolyom.

Amikor a mögöttem ülő Zoli megszólalt, hogy "Tibi, ez lehet mégsem volt olyan jó ötlet", akkor már én is úgy éreztem magam, mintha épp tucatnyi dobos játszana valami ütőset a gyomromban. Körülöttem valószínűleg többen is így éreztek: az 1 négyzetméterre jutó falfehér emberek száma jelentős volt.

Innentől kezdve pillanatok alatt elkapott a tengeribetegség, amihez nekem még sosem volt szerencsém. Elzsibbadtak a végtagjaim, hirtelen azt sem tudtam, hova nézzek, annyira forgott a világ. Azonban még a szemem becsukása sem segített, úgyhogy a zacskót a kezemben tartottam, és reméltem a legjobbakat.

Amikor már úgy éreztem, hogy eddig bírtam, akkor szerencsére elkezdtünk közelíteni a szigethez, így a hullámok mérete is csökkent. Megérkeztünk - a zacskót meg elraktam emlékbe. A teljes sztorihoz hozzátartozik, hogy a csajoknak semmi bajuk nem volt, mi, a "hős pasik" viszont majd belepusztultunk az útba. Hiába, máshol vannak a határaink :)

Eddig kétszer jártunk a szigeten: egyszer lovaskocsival, egyszer bringával jártuk körbe. Az időjárás miatt ezúttal a bringa szóba sem jöhetett. A lovaskocsira voksoltunk volna, ha lett volna lovaskocsi. Sajnos azonban mindössze egy gazda merészkedett ki a kikötőhöz, ő pedig már foglalt volt. Így maradt az autós körbejárás, ami - mint utólag kiderült - ugyanabban az árban volt, mint a korábbi bringabérlős túra.

Két amerikai lánnyal hozott minket össze a sors, így ültünk be hatan egy kilencszemélyes autóba. A tervünk az volt, hogy a fókákat mindenképpen megnézzük - és sofőrünk is kapható volt arra, hogy majd visszafelé, a nagyobb apály idején álljunk meg a fókatelepen. Az autós utazásnak még egy további előnye volt: elvitt minket a sziget nyugati végére, amelyen még sosem voltunk - bringával ugyanis nincs idő rá, egy napba nem fér bele. 

Sajnos mire felértünk az erődhöz, annyira ködös lett az idő, hogy semmit nem lehetett látni a szigetből, így túl sok képet sem tudok mutatni. Konkrétan a vízig alig lehetett lelátni az erőd tetejéről, ami annyit jelent, hogy körülbelül 100 méteres látótávolság volt. Így sajnos ez némileg csökkentett élmény volt. 

Továbbá, sajnos a korábbiakban már említett wormhole-hoz sem jutottunk le, de sofőrünk szerint ez nem is olyan nagy baj. Ilyen időben egyrészt veszélyes, másrészt semmit nem látsz. Majd legközelebb: az biztos, hogy addig nem költözünk innen sehova, amíg egyszer ki nem jutottunk egy teljes hétvégére a szigetekre.

Zoli, ha olvassátok ezt, javaslom ezt a posztot nyissátok meg, ha meg akarjátok nézni, mit nem láttatok :)

Az erőd körbejárása után elmentünk a sziget hátsó részére, ami nagyon látványos: csak a nyílt óceán (amiből köszönhetően az egyre jobb látási viszonyoknak az első 150-200 métert is láttuk). Visszafelé pedig jöttek a fókák. A három alkalomból, amikor a szigeten jártunk, most voltak a legjobban láthatók. Következzenek a képek:

dsc_0635.JPG

dsc_0638.JPG

Egész jól visszaadja a látótávolságot és a magasságot

dsc_0687.JPG

Idegenvezetőnk felhívta a figyelmet, hogy a szigeten több ház hátsó kertjében úgynevezett "leprechaun-házak" vannak. Ezekben "laknak" az ír népművészet fontos elemei, a szerencsehozó manók.

dsc_0692.JPG

A hét templom, a korai gaelic történelem egyik fontos emléke. A IX. században épült templomok maradványai mellett ma is működik a kelta temető. Még ma is itt temetnek el sok helyit. 

Idegenvezetőnk elmesélte, hogy még idősek otthona is van helyben. Sok idős ugyanis soha életében nem hagyta el a szigetet, ezért a "nagyvilágban" nem nagyon találnák meg a helyüket. Őket általában a szigeten is temetik el.

dsc_0708.JPG

A sziget nyugati vége

dsc_0759.JPG

Ilyen érdekes "kövek" feküdtek a part bizonyos helyein ... vagy várjunk csak ...

dsc_0769.JPG

Szóval ők a fókák - ezen a képen már jobban láthatók :) Apály idején kint fekszenek a parton. Szerencsére sikerült egyiküket elkapni, amint éppen próbált kimászni a vízből - ahhoz képest, hogy a vízben milyen jól mozognak, a parton annyira esetlenek :)

A fókák után nem volt más hátra, mint hogy visszatérjünk a kikötőbe, benézzünk még a gift shopokba, majd felüljünk a kompra. Szerencsére visszafelé már a hullámokkal egy irányba utaztunk, ráadásul már az idő is jobb volt, mint reggel - így nagy gond nem volt. Én azért tutira mentem: az indulás pillanataiban elaludtam, így a visszafelé útból szinte semmire nem emlékszem.

St. Patrick hétvége, 3. nap - Cliffs of Moher

Eredetileg a sziklákat pénteken terveztük meglátogatni, ám mivel aznap szakadt az eső, vendégeinknek viszont ez volt az a látnivaló, amit mindenképp meg akartak nézni, így vasárnap halasztottuk. És nagyon jól döntöttünk. 11 körül elindultunk, déltől pedig - ahogy az időjárás-előrejelzés pontosan megjósolta: apropó, ajánlom mindenkinek az yr.no-t, hihetetlen pontossággal képes előrejelezni - elállt az eső, felszakadozott a felhőzet, így bízhattunk abban, hogy ténylegesen fogunk látni valamit.

Szerencsére így is lett: az összes sziklát látni lehetett megérkezésünkkor. Tavalyi látogatásunk során nem mentünk túl nagy túrára, most viszont elindultunk, és sétáltunk egy jó kilométert a sziklafalon. Sajnos az előző nap esőzései nem tettek túl jót a kijelölt és nem kijelölt útvonalaknak sem, ezért kisebb dagonyapartiba fulladt a séta. Jót mosolyogtam magamban a fehér sportcipőben érkező (hiába, túrázáshoz ki kell öltözni ....) tinédzsereken. Ők valószínűleg a moheri sziklák mellé egy új fekete cipőt is kaptak ajándékba. Na meg buktak egy fehéret.

A sziklák mellett a másik fő cél a lundák megnézése volt. Ám mint kiderült, azok március vége és június végek között találhatók meg leginkább a szikláknál, így aztán hiába is próbálkoztunk, ezúttal ez nem jött össze. Na de sebaj, majd legközelebb. Jöjjenek a képek:

dsc_0809.JPG

Útközben. Alattunk látható a sziklákhoz vezető út egyik leghúzósabb szakasza. Pár száz méteren belül 4 hajtűkanyar, mindez kb. 10%-os emelkedővel megspékelve. Egy youtube videóban feltűntetett adatok szerint 3.5 kilométeres szakaszon 160 méteres szintkülönbség. Cserébe ha feljutsz a tetejére, ilyen kilátás vár. A háttérben a galwayi öböl. A hely neve egyébként Corkscrew Hill (dugóhúzó domb).

Itt egy videó arról, hogyan teszi meg egy busz az utat lefelé, Itt pedig egy drónvideó. És ezen az úton még autóversenyt is rendeznek! Érdemes megnézni!

sam_8403.JPG

A tipikus "útkikönyves" Cliffs of Moher-kép

dsc_0009.JPG

A sziklák oldala tele van sirályokkal. Ez az egyik kedvenc fészkelőhelyük, mivel relatíve szélvédett, és táplálékkal bőven ellátott vidék.

dsc_0900.JPG

Ez az a szikla, amelynek tetejét március és június között ellepik a lundák. Amint látható, most elég üres volt. A mögötte lévő szikla oldalában lévő fehér foltok mind sirályok.

dsc_0117.JPG

A "keleti oldal"

sam_8371.JPG

És végül egy újabb útikönyves kép. Egyelőre még nem sikerült vele betelnünk, el is gondolkodtunk rajta, hogy nem semmi érzés, hogy 90 perc autóútra lakunk a világörökség egy ikonikus részétől.

 

És a bónusz

A hétvégére még egy nagy tervünk volt: osztrigát akartunk enni. Mindketten úgy vagyunk a tengeri herkentyűkkel, hogy szívesen megkóstolnánk őket, ám ketten nem akarunk elmenni emiatt egy étterembe, mert ha véletlenül nem jön be, akkor egyrészt drága mulatság, másrészt meg tök kellemetlen visszaküldeni az egészet. Szerencsére most négyen voltunk úgy, hogy ki kéne próbálni valamit, így el is döntöttük, hogy megállunk valami jó kis osztrigázós helyen.

Teljesen a megérzésünkre hivatkoztunk: visszafelé egy kis faluban láttuk, hogy egy "Oyster Cottage" nevű hely van a faluban. Így aztán satufék a kanyar előtt, főútról le, majd irány be a faluba. Mit egy horrorfilmben: néhány házacskás falu egyetlen útja; kint félhomály, sötétedik; már szinte elhagyod a falu utolsó házát is, miközben persze sehol senki; amikor egyszer csak észreveszed, hogy az út mentén egy régi parasztházból fény szűrődik ki. Na, ez volt a célállomásunk. Jelentjük, mindenki túlélte.

Feltűnő volt, hogy nagyon sok pöpec autó áll a hely előtt, de azért bepróbálkoztunk: hát el kell ismerni, a polár túrapulcsiban, sáros farmerban és túracipőben egy kicsit alulöltözöttek voltunk az átlagos vendéghez képest, de ennek ellenére nem néztek ki minket (látványosan). Szerencsére kaja szempontjából a legjobb helyet választottuk: volt nyers és grillezett, farmon nevelt illetve "vad" osztriga is. Vadultunk, így aztán utóbbit grillezett változatát kértük.

El kell ismernem, egész jó volt. Nem mondom, egy jó rántott húsnál többet nem ér :), de nagyon megérte megkóstolni. Az egyetlen dilemmám az volt, mit egyek az osztriga után: az egyetlen, nem halas főételük a fél kacsa volt, amit azért némileg túlzásnak éreztem. Így a három hete már kipróbált és bevált fish & chips mellett döntöttem. Tényleg vigyáznom kell: ha túl sok halat eszek, még a végén rászokok ...

 

Összességében egész jó hétvégét zártunk. A "kiváló" jelző csak azért maradt el, mert az időjárás nem fogadott minket kegyeibe. Aki szeretne valamit hasonlót átélni, nyugodtan jelentkezzen nálunk - egyeztetünk, és valahogy megoldjuk :)

Címkék: fényképek