Mint azt említettük korábbi posztjainkban, különböző okokból idén túl nagy kirándulásra nem volt lehetőségünk. Azonban egy rokonlátogatás során úgy döntöttünk, hogy két napot eltöltünk Észak-Írországban, és bejárjuk a legnagyobb látványosságokat.

Sajnos a túránkat több körülmény is igyekezett hátráltatni. Először is, néhány nappal indulás előtt elkapott a dögrovás: semmi súlyos (nem az előző poszt ihletője), de a megfázás tipikus tünetei: orrfolyás, köhögés, torokfájás, fejfájás, és ezek véletlenszerűen választott kombinációi. Mondták is az irodában, hogy semmi baj, majd a szabadság alatt kipihenem ... na ja.

Aztán az is kiderült, hogy a két napos utazás egyik napjára végig szakadó esőt írt az előrejelzés. Áttehettük volna a túrát másik napokra, de egyrészt a szállás átfoglalása problémás lett volna, másrészt akkor az egész 5 napos tervünket (mert mindig van egy terv ;)) át kellett volna alakítani, azt meg nagyon nem akartuk.

Így hát az eredeti tervek szerint elindultunk, még napsütésben. Persze ahogy ígérte az előrejelzés, dél körül megjött a borulás, és a szakadó eső is. A látási viszonyok ismét kiválóak voltak, itt egy szemléltető kép az autóból:

Ennek ellenére töretlenül folytattuk utunkat, úgyhogy egyszer csak Észak-Írországban találtuk magunkat. Ezt szó szerint kell érteni, a határ ugyanis annyira "komoly" volt, hogy fényképet sem sikerült lőnünk róla.

Nem véletlen az, hogy a Brexit miatt mindkét ország sír, hogy vissza kell állítani a határellenőrzést. A 477 kilométeres határszakaszon alig van normális, kiépített határátkelő - és ha van is, azt sem használják.

Szóval egyszer csak Nagy-Britanniában találtuk magunkat (történelmi leckét ezúttal sem tartunk, akit érdekel, nézzen utána, érdekes!) A lenti képen egy "határátkelő" látható (nem saját kép):

Downhill Beach

Első állomásunk, a Downhill Beach, ajánlásra került be az útitervbe. Ez ugyanis Észak-Írország leghosszabb, 11 kilométer hosszú homokos partjának központi strandja. Az egyik leggyakrabban fotózott helye az országnak: közvetlenül egy hegyvonulat aljában fekszik, a hegy tetején a Mussenden templom, a homokos part pedig tényleg gyönyörű, mintha egy másik országban lennél, amikor épp nem esik az eső.

A templom maga (lásd a lenti képen) egyébként egy XVIII. században felhúzott épület, állítólag a római Vesta-templom alapján mintázták. Az utóbbi években stabilizálni kellett, tartottak tőle, hogy az erózió miatt az sziklafal széléhez egyre közelebb kerülő épület leomlik. Manapság egyébként főleg esküvőket tartanak ott.

És persze ne felejtsük el, hogy az utóbbi években azért is felkapott a helyszín, mert a Trónok harca N. évadjában (második, harmadik? nem emlékszem ...) ez a helyszín játszotta Sárkánykőt, amikor is elégették Westeros hét istenének szobrát, és először hangzott el a "night is dark and full of terrors" kifejezés.

Jöjjenek a képek: végig szakadt az eső, szóval elég gyorsan kattintgattunk, így a mobiljaink egyébként is korlátozott képességei még inkább leszűkültek - ezt a minőséget tudtuk kihozni.

Giant's Causeway

Ez azonban csak egy rövid kitérő volt, napunk fő célpontja Észak-Írország egyetlen olyan helyszíne volt, amely a világörökség része. Ebből (na meg a szekció címéből) már biztosan kitaláltátok, hogy az Óriások útjára mentünk.

Mitől is óriások útja az óriások útja? Természetesen a történetnek különböző verziói léteznek, én most az általam ismertet mesélem el. A legenda szerint egy ír és egy skót óriás esküdt ellenségek voltak. Mivel egyikőjük az ír, másikójuk a brit szigeten élt, elég problémás volt egymáshoz eljutni. 

Amikor a skót óriás kihívta ír társát egy párbajra, utóbbi természetesen elfogadta azt, és cölöpöket leverve épített egy utat a vízen, hogy megtörténhessen a várva-várt összecsapás. Azonban jó ír módjára elfáradt a nagy munkában, ezért mielőtt átsétált volna az általa épített úton, hazament és lepihent.

Persze skót óriásunk sem volt rest, úgy döntött, megelőzi a "kollégát", és ő maga sétált át a levert cölöpökön. Amikor az ír óriás felesége meglátta a közeledő skótot, azt hazudta, hogy az alvó óriás csak férjének kisfia, és az apja most épp nincs otthon.

Úgyhogy skót barátunk végiggondolta: ha ez egy kisfiú, mekkora lehet az apja ... summa summarum, ijedtében inkább hazaszaladt, és persze a lerakott cölöpöket feltépkedte maga után, hogy nehogy bárki is utána tudjon menni.

Hát így jött létre az óriások útja, és ezért látható rengeteg, több méter magas kiálló oszlop az északír partvidék mentén. A legenda "valódiságát" természetesen alá is tudják támasztani: Skócia nyugati partjainál (légvonalban kb. 100-150 kilométer) ugyanis hasonló oszlopokat találtak. 

Persze valójában ezek geológiai képződmények, vulkanikus eredetű bazaltoszlopok - ez a vidék ugyanis erős vulkanikus tevékenység helyszíne volt sok-sok évezreddel ezelőtt. Ennek öröksége látható ma a part mentén. Persze itt nem egy hatalmas vulkánkitörésre kell gondolni: nálam sokkal okosabb emberek ezt írják erről (forrás):

Észak-Írország egy tömör mészkővel borított területen fekszik. Sok-sok évvel ezelőtt a mélyen a föld kérgében zajló vulkanikus tevékenységek arra kényszerítették a több mint 1000 Celsius-fokos kőzetolvadékot, hogy a mészkőben lévő repedéseken felfelé haladjon. Az olvadt anyag a levegőre érve lehűlt és megszilárdult.

De miért nem egy gigantikus méretű, szabálytalan tömeggé keményedett meg? A kőzetolvadék, vagyis a magma sokféle kémiai elemből áll, és éppen ezért különböző típusú kőzeteket alkot. Azt a fajta érdekesen képződő kőzetet, mely az Óriás útjánál található, bazaltnak hívják. A magma lassan kihűlt, összehúzódott, és a kémiai összetétele miatt a felszínen szabályos hatszög alakú repedések keletkeztek. Ahogyan a magma egyre jobban kihűlt, a repedések fokozatosan haladtak tovább lefelé, így egy ceruzaköteghez hasonló bazaltoszloppá alakultak.

Néhány érdekesség a helyszínről:

Mint utólag kiderült, maga az óriások útja teljesen ingyenesen látogatható, a különböző kiegészítőkért azonban - amibe a parkolás is beletartozik! - fizetni kell. Ezt egy-két okos vállalkozó úgy oldotta meg, hogy a helyszíntől körülbelül 5 kilométerre épített egy parkolót, ahol néhány eurót kell fizetni, és onnan busszal viszi el a turistákat a helyszínre. Mi persze nem éltünk a lehetőséggel, mondván: ne vicceljünk már, fizessünk a parkolásért, a buszért meg még a belépőért is? Mint utólag kiderült, utóbbit megspórolhattuk volna vele. Na sebaj, a fizetős visitor centerben legalább fedél volt a fejünk felett, úgyhogy nagyot nem vesztettünk vele.

Ahhoz, hogy magukhoz a bazaltoszlopokhoz eljuss, majdnem egy kilométert kell sétálni a látogatói központból. Leleményes írek ezt úgy oldották meg, hogy kisbusszal levisznek odáig, ha kéred, ám ennek ára van: 1 fontot kérnek el egy útért fejenként. Egyrészről szerintem ez pofátlan lehúzás (ha már kifizettem a 10 fontos belépőt, igazán tartalmazhatná a busz árát). Másrészről viszont itt is megjelent a helyi rugalmasság: meglepve tapasztaltam itt is, és később máshol is, hogy a legtöbb helyen elfogadják az eurót is. És hogy euróban mennyit fizetsz, az teljesen rajtad múlik: láttam 1 eurót lerakni a sofőr melletti kis perselybe, de kettőt is.

A belépőjegy mellé járt egy mini lejátszó is, amin több tucat hangfelvétel segítségével követhető végig az óriások útjának legendája, és a helyszínen kialakult különböző vulkanikus képződmények története. Sajnos csak egyet-kettőt sikerült meghallgatnom, az eső ezeknek a kütyüknek sem tesz jót.

A helyszínt egyébként összesen 3 túraútvonalon keresztül lehet bejárni: mi azonban idő hiányában, és a szakadó esőben csak a fő útvonalat jártuk végig, ami körülbelül egy órás sétát jelentett, meg-megállva, fotózkodva, bámészkodva. Rohamtempóban a fele is elég. Mind az oszlopokra, mind a környerő hegyekre egyébként fel lehet mászni, és az egész helyszín teljesen szabadon bejárható. Állítólag több tízezer az itt található bazaltoszlopok száma.

Következzenek a képek:

A bevezető úton ...

Amint látható, az eső ellenére azért voltunk páran

Ez körülbelül a rövid túraútvonal vége, a központi pont a távolban, a kép jobb szélén látható. És hogy miért éri meg felsétálni ide? Itt található az ....

... óriás orgonája, amit a legenda szerint a már emlegett ír óriásunk emelt feleségének, hogy szórakoztassa őt a zenéjével. Az oszlopok több, mint 20 méter magasak. Van itt egyébként több, fantázianévvel ellátott képződmény is.

Ez itt például az óriás csizmája, de megtalálható itt még többek között az óriás hárfája, vagy a kéménysor is.

Ezt pedig csak úgy

Szerencsére sikerült a lehető legjobb helyen szállást foglalni, légvonalban körülbelül egy kilométerre, egy vendégházban találtunk pihenőhelyet az éjszakára. Konkrétan rá lehetett látni a visitor center mellett található hotelre - bizony, akinek jól megy, megszállhat közvetlenül ott helyben is.

Mivel ilyen közel voltunk, engem pedig iszonyatosan elkapott a köhögés az éj leszálltával, úgy döntöttünk, visszagurulunk az autóval, hátha a friss tengeri levegő közelsége segít. Ekkor jöttünk rá arra a fun fact-re, hogy a helyszín ingyenesen is látogatható.

Az estének még fontos eleme volt a vacsora, ahol többek között őket próbáltuk ki:

Habár továbbra is vannak fenntartásaim a seafood-dal szemben, de el kell ismerni: ha valamit finoman megcsinálnak, és a megfelelő kiegészítőkkel tálalnak, hirtelen egész fogyaszthatóvá válnak a "tenger gyümölcsei".

Szóval megjártuk az óriások útját ... és megmondom őszintén, ellentétesek a véleményeink a helyről. Nekem borzasztóan tetszett, de nem mindenki osztotta a vélemnényem. Hogy ez a rendületlenül szakadó esőnek, az 5 órás útból adódó fáradtságnak, a betegségemből adódó nyűglődésem elviselésének, vagy magának a helynek volt köszönhető, nem tudom. Azért abban mindketten egyetértettünk, hogy egy nagyon különleges látványosság volt, amit egyszer látni kellett. 

De az biztos, hogy ezt a túrát nem egy napra tervezték. Ha valaki mégis ennyi idő alatt meg akarja járni olyan távolságból, mint amiből mi mentünk (340 km google maps szerint, ami körülbelül 5 óra alatt tehető meg) csak úgy szabad nekivágni, hogy nagyon kora reggel el kell indulni, és erőltetett menetben kell haladni. Ebben az esetben délre már odaérhet az ember, és van fél napja élvezni a helyszínt - szerintem egyébként ennyit érdemes is rászánni, kell 5-6 óra a felfedezésre, főleg, ha még egy kicsit túrázni is akar az ember.

Szóval ha csak rajtam múlik, még visszamegyünk ... ;)

Másnap reggel aztán mintha elvágták volna az időjárást ... gyönyörű napra ébredtünk.

Talán itt látható a legjobban, mennyi is volt a távolság az út és köztünk: a bal oldali fehér épület a visitor center melletti hotel.

Az azonban, hogy ezen a szép napot mit csináltunk, az már az észak-írországi útinapló 2. részéből fog kiderülni.