Öt év után eloször nem látogatom meg a szegedi zenés-táncos-mulatozós fesztivált (SZIN), ezért úgy döntöttem, bánatom blogposztba folytom, és egy már régóta ígérgetett bejegyzést készítek el: ezt. Szerintem egy tök érdekes poszt jön, érdemes elolvasni a nem vállalkozóknak is.

Ugye a haladó lépések sorozatunk arról szól, hogyan kezdtünk (azaz feleségem kezdett) Írországban mukörmös vállalkozásba. Három részen keresztül ecseteltük ennek a műfajnak a csínját-bínját, kezdve a vállalkozásnév bejelentésétől a landlorddal való megegyezésig. Ha teátrális szeretnék lenni (ami persze nem vagyok), azt mondanám: ha a szépségiparban otthonról akartok dolgozni, olvassátok el az első 3 posztot, indítsátok el a vállalkozást, majd dobjátok ki az egészet a francba, és menjetek be egy szalonba :) Velünk ugyanis ez történt.

Persze ez azért így nem teljesen igaz, ráadásul rengeteget tanultunk az első 3 poszt anyagából. Szóval a történet nem ilyen egyszerű ...

Legutóbb ugye ott hagytuk abba, hogy azért alakulnak már az otthoni dolgok, van egy kis vendégkör is, de azért még bőven van mit a tejbe aprítani. Az történt azonban, hogy megtudtuk, van itt a városban egy magyar kozmetikus. A nemzetiség csak azért fontos, mert az itteni helyi szépségipari dolgozóról sok legenda kering, de többségük munkája leginkább egy horror-vígjáték kategóriájú filmbe férne bele, tehát szerettük volna őket elkerülni, ha lehetséges. (Oldalágon: én még a fodrásszal voltam így. Bár tudom, az én "dús" hajkoronámon sokat rontani már nem lehet, de azért ha lehet, még pár évig szeretném, ha lenne minimális hajam)

Szóval feleségem megtudta, hogy van egy magyar kozmetikus a városban, úgyhogy úgy döntött, kér egy szépészeti beavatkozást egy szép szombat délutánon. Közben beszélgettek, és kiderült, hogy ebben a kozmetikában van egy (nem magyar) műkörmös is, ám az élet éppen úgy adta, hogy ha lenne jelölt, lenne üresedés is. Innentől kezdve nem kell atomfizikusnak lenni, hogy az 1+1-et összerakjuk. Nagyon röviden: szó szót követett, majd megbeszélték, hogy amennyiben lenne kedve ott dolgozni (háthogyafenébene!) akkor egy megfelelő pillanatban kezdhet. Volt boldogság ... :)

Így a poszt írásának pillanatában már lassan két hónapja üres az itthoni dolgozószoba, és helyette egy belvárosi szalonba települt át a vállalkozás, ahol némi havidíjért és a rezsibe való beszállásért cserébe feleségem ugyanazt tudja csinálni, mint itthon - azzal a különbséggel, hogy a főtértől 3 perc sétára van; egy jóval nagyobb, többnyire már bejáratott vendégkörrel; és persze azzal az - egyébként el nem hanyagolható - extrával, hogy minden műveletért kétszer annyit lehet elkérni.

Szerencsére a csajok is jól megértik egymást (legalábbis én eddig csak csupa jókat hallok itthon), úgyhogy most minden rendben van. Mivel vállalkozóként fut a biznisz, így hivatalosan mindenki magának osztja be az idejét - ami persze nem teljesen igaz, hiszen a vendégkörrel nem lehet megtenni, hogy mindössze 2-4 órát dolgozik az ember naponta. Állítólag az előző műkörmössel is ez volt a gond. Ehhez mondjuk hozzátenném én: őszintén, aki lusta disznó, az miért megy el vállalkozónak? El nem tudom képzelni. Az menjen mondjuk programozónak! :)

Szóval heti 5 nap munka (vasárnap és hétfő a zárva tartós napok), csütörtökön és pénteken hosszabbított nyitvatartással, ami általában este 7-8 óra körüli utolsó vendéget jelent.

A több vendéghez persze több jó sztori is társul: nekem a személyes kedvencem a 70 éves néni volt, aki bulizni ment a barátnőivel (!!!), ezért megvette magának a tűzvörös felragasztható körmöt, majd felhívott egy műkörmöst (na vajon kit?), hogy ragassza fel neki. A telefonban persze nem sikerült elmagyarázni, hogy ez nem egy olyan hely, ahol hozott anyagbol dolgozunk: az öreglány hajthathatlan volt, azt is előre kijelentette, hogy maximum 10 eurót hajlandó erre rászánni :)

Aki nem ért a műkörmökhöz - mint én -, annak egy adalék: Magyarországon a ragaszott körmöt (tip) legalább 10 éve nem használja semmilyen magára adó szépségipari dolgozó, informatikus példával élve ez körülbelül olyan, mintha Pascalban írnál objektumorientált szoftvert. Megoldható, de nemkicsit idejétmúlt, és mellesleg gusztustalan lesz. A néni mondjuk elégedett volt, és mint tudjuk, az elégedett ügyfél a jó ügyfél :)

A másik kedvenc az a magát a piacon érző hölgy volt, aki kijelentette, hogy neki ez így túl drága, és ő legfeljebb X eurót hajlandó fizetni (ahol X jóval kisebb volt, mint a meghatározott ár). Végül el lett vállalva, mert állítólag sok embert ismer, és bíztunk az általa bevonzottakban, ami nem csak egy-két újabb vendéget jelentene :) Bár én továbbra is tartom, hogy a piaci alkudozósokra szerintem nincs szükség. De mit értek én a vállalkozáshoz ...

Persze ez egy kicsit átalakította a mindennapjainkat is: a hétköznapokon bizony többnyire én érek haza korábban, a "kockulós" teendőimet pedig igyekszem szombat délelőttre halasztani, amikor egyébként is egyedül vagyok otthon.

E mellett, ha a párod este 7-8 között ér haza, és nem otthonról dolgozik, akkor a házimunka is másképp oszlik el, mint korábban. Úgyhogy ezen poszt szerzője a hét néhány napján átmegy háziasszonyba: azóta kiválóan kezelem már az ír mosógépet is, ami annyit jelent, hogy ha a ruha be van rakva a gépbe, és a mosószer elő van készítve, akkor tökéletesen el tudom rajta indítani azt a programot, amire szükségünk van. Egyébként a mosás / teregetés / szárítás kombó itt nem egy egyszerű művelet, de erről majd máskor.

Azt is megtanultam, hogy a mosogatáshoz körülbelül a tervezett kezdés elott 20 perccel kell felkapcsolni a vízmelegítést, ha nem hideg vízben akarom elmosni a tányérokat. Szóval megcsinálok mindent - egyedül a főzésre nem álltam még rá, de gyanítom hamarabb fogok átmenni a szomszédos indiai vagy kínai kajáldába, mint hogy én álljak neki vacsorát készíteni. Ez az egy dolog van a háztartásban, amit nem sikerült megtanulnom, és affinitásom sincs hozzá.

További hátránya a szalonos melónak, hogy a hosszú hétvégék ezzel ugrottak. Jelenleg nem nagyon tudjuk megtenni, hogy péntek estétől vasárnap estig kiruccanjuk valahova. De végül is abban egyeztünk meg: ha őszinték vagyunk, pénzt keresni jöttünk ide, nem pedig (csak) turistáskodni (és most mondjuk együtt: anyagias köcsög ...). Ráadásul, néhány hónap után már egyszerűbb lesz itt is azt mondani a szalonba beszokott, műkörmöshöz kötődő vendégeknek, hogy nézzétek, ezen a hétvégén nem dolgozom. Szóval ezzel egyelőre nem látok problémát.

Másrészt, ezen a helyen olyan tapasztalatra lehet szert tenni, amit otthon végzett melóval, relatíve kevés vendéggel nem lehet összeszedni. Azóta már van olyan művelet, ami feleannyi időbe telik csak, mint amikor kiköltöztünk. Harmadrészt, én speciel ritkán látok magyar emberen olyat, hogy örömmel megy be dolgozni, és már várja az újabb tapasztalatokat - most viszont ezt érzékelem. Jó magyarként persze hozzáteszem gyorsan, majd elmúlik ez még :) Most is hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs olyan nap, amikor teljesen lefáradtan jön haza, de nem ez a jellemző.

Végül megjegyezném, hogy volt szerencsénk feleségem kolléganőjének kutyájára vigyázni egy hétig, mivel ők hazautaztak Magyarországra. Én Oravecz Nórába oltott Müller Coelho Péterként azt tudom csak mondani: akinek van rá lehetősége, vagy jobbá akarja tenni az életét, az első dolga legyen egy kutyát beszerezni! :) Hihetetlen jó érzés, amikor elsőnek érsz haza, és tudod, hogy valaki már vár, na meg ott sertepertél a lábad körül - nem tudsz nem mosolyogni. Persze tudom én, hogy egy hétig vigyázni valakire más, minthogy "örökre" veled maradjon, de akkor is megváltoztatja az embernek a mindennapjait. Életbölcsességek vége.

Szóval ha összegezni akarunk: szerencsére az első év végére mindkettőnknek lett olyan munkája, amit szívesen csinál, elfogadható mértékben keres vele, és nem kell azon gondolkodnunk, hogy "jaj, minek jöttünk ki, ha nem tudunk félrerakni?" (már megint a pénz ... megyek el is szégyellem magam) Úgyhogy a következő lépés: adóbevallás. Várjuk a második évet, egyre nagyobb szabású tervekkel :)