Három és fél hete itt vagyunk, és ez alatt az idő alatt sikerült néhány olyan tapasztalatot szerezni vagy érdekességet feljegyezni, amik önmagukban ugyan egy-egy blogposztot nem érnek meg, így együtt azonban talán mégis érdekesek lesznek a kedves olvasóközönségnek. Ezek jönnek most, persze csak a tovább gomb után, így ugyanis jobban tudjuk követni, hányan olvastatok el egy-egy bejegyzést ;)

Kezdjük talán azzal, hogy az időjárás meglehetősen kegyes velünk, az elmúlt 2 hétben összesen talán ha három alkalommal esett, akkor is maximum 1-2 órán keresztül. Ami azonban nem változott, hogy az emberek jókedve továbbra sem kuriózumnak, hanem általánosságnak minősül, és azt vesszük észre, ez kezd ránk is átragadni. Néha azon kapod magad, hogy mosolyogva sétálsz végig a legnagyobb tömegben is az utcán, vagy vigyorogva köszönsz vissza, amikor szembejön valaki az irodában (persze elméletileg ez otthon is működhetne), vagy reggelente egy random ember rád köszön az utcán, amikor mész dolgozni. Vigyázni kell, még a végén átvesszük ezeket a hülye nyugat-európai szokásokat!

Egyébként az én munkahelyem sem kicsi, néhány száz ember dolgozik azért itt, de a portások / biztonsági őrök mindegyike két hét után tudja a keresztnevem! És nem az történik, hogy egyszer megjegyzi, akkor jól rádköszön, majd 2 nap múlva kimegy a fejéből: hanem azóta minden reggel az irodába érkezéskor, a napi belépőkártya átvételekor bárki is ül a portán, az a keresztnevemen szólít, és érdeklődik hogylétem felől.

Nekünk ugye ez utóbbiról (mármint a hogylét felől érdeklődésről) azt tanították otthon, hogy fel se vedd a dolgot, szimplán ne reagálj, vagy legfeljebb bökd oda, hogy "fine, thanks", és/vagy ha nagyon jó fej akarsz lenni, akkor kérdezz vissza, hogy "how are you?" és ezzel vége is a beszélgetésnek. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy embere válogatja, mennyire veszik komolyan ezt a kérdést, de beleszaladtam én már 5-10 perces beszélgetésbe is egy ártatlan "how are you?" kérdés után. Általánosságban is azt tapasztalom a munkahelyen, hogy itt az embereket úgy tűnik tényleg érdekli az, hogy mi van velem. Azért nem hagyom magam átverni, néha sunyin nem reagálok semmit a kérdésre :) 

Ennyit a köszönés rejtelmeiről, evezzünk más vizekre: második napja voltunk itt, amikor is megejtettük első TESCO-s bevásárlásunkat, és hát vettünk egy szolid 4% körüli gyömbérsört is, hogy valami lightosat megkóstoljunk. A pénztáros néni elkérte a személyimet ... megmutattam neki, de azért közben megköszöntem kedvességét, vagy 7-8 éve nem kellett sehol sem igazolnom, hogy 18 feletti vagyok. Meg is lepődött, hogy 30 vagyok, azt mondta, egyáltalán nem látszom olyan öregnek. Azt hiszem, erre mondják, hogy "this is the beginning of a beautiful friendship".

Az ír emberekről még annyit érdemes tudni, hogy az apróval (10 eurocent alatt) elég mostohán bánnak. Konkrétan nincs olyan két egymást követő nap, hogy ne lehessen legalább 5-10 eurocentet összeszedni a busz üléséről, vagy az utcán a járdáról sétálás közben. Persze ebből nem fogunk meggazdagodni, de ahogy otthon már megtanították: TESCO (azaz a legkisebb is számít :)). Lehet mondani, hogy micsoda fillérb***ók vagyunk, de mi ezt inkább a napi "szerencseadagunknak" fogjuk fel.

Egyébként pont tegnap hallottuk a történetet, hogy ha nincs kedved az apróval szenvedni, akkor vannak olyan boltok, amelyek előtt áll egy automata: ide ha bedobod az apródat, akkor kapsz egy blokkot az összegről, és azt le tudod vásárolni benn. Mintha otthon visszaváltanád a sörösüvegeket ...

Végül, sporthírek: azért jó nemzetközi csapatban dolgozni, mert meccsnap utáni reggel minden náció képviselője el tudja mesélni hazájának tegnapi mérkőzését. A lengyel kolléga arról panaszkodott, hogy a WiFi gyenge minősége miatt a skótok elleni meccset csak hallotta, nem látta; az írek persze a németverést ünnepelték (a brazil kolléga meg hozzátette, hogy a németekről inkább ne beszéljünk); én meg próbáltam a Feröer-szigetek elleni "hatalmas" "bravúrt" "elemezni". És akkor az olasz kolléga csapata még nem is játszott csütörtökön ugye.

És végül egy kocsmás / sportos élmény: múlt héten szombaton lengyel házigazdáink meginvitáltak minket a városba egy pubos estére, ahol barátokkal találkoztak. Egy dolgot felejtettek el, hogy rögbi VB van, és akkor este épp Anglia játszott Ausztráliával. Így aztán minden kocsma tele volt. De itt a "tele" kifejezést tényleg szó szerint kell érteni. Nem ám az van, hogy üldögél mindenki a helyén, hanem konkrétan nem tudsz bejutni a kocsmába, ugyanis minden négyzetméteren áll valaki (inkább valakik)! Persze felmerülhet a kérdés, hogy miért van tele egy ír kocsma egy angol - ausztrál meccsen: hát mi másért, minthogy szurkoljanak Ausztráliának :)

Volt is nagy öröm, Anglia kikapott és kiesett. Mi pedig végül találtunk egy pubot, ahol nem a meccs ment, így aztán sikerült az első Guinness-t is elfogyasztanom, ezzel pedig lezártam az otthoni búcsúbeszélgetések 3 perc után feljövő állandó témáját, miszerint "igyál ám Guinness-t!". Jelentem, ittam, remélem mindenki lelke megnyugodott ezután a történelmi jelentőségű tett után :)