Elkezdődött hát az új év, megvolt az első munkahét, és az első Írországban kihordott betegség is. Szerencsére csak egy szimpla megfázás, semmi súlyosabb következménye nem lett, hacsaknem annak vesszük, hogy amúgy sem mindig barátságos arcberendezésem talán még barátságtalanabb volt az első napon - több kollégám is megkérdezte, hogy miért vagyok morcos.

Szóval úgy gondoltam, írok egy posztot arról, hogy mi történik mostanában erre a tél közepén. Aztán a végére jön egy kis negatívum a helyiekről.

Kezdjük a szokásos időjárás-jelentéssel: ugyan nincsenek mínuszok, sőt, a legtöbb napon még a nullát sem nagyon közelítjük meg. Napközben 8-9 fok körül alakul, ami esténkét akár 5-6 fokra is lecsökkenhet. Ez azért jóval barátságosabb, mint amit Magyarországról lehet olvasni (ónos eső, havazás, a közelítő -9 fok napközben, stb.). Azonban lehet, hogy a helyiek egy kis ideig cserélnének a magyarokkal, cserébe ugyanis az eső elég gyakran esik.

Árvíz van

Persze mondhatjátok, hogy mi ebben a szokatlan? Szokatlan nincs benne, a probléma mindössze az, hogy az állandó esők miatt megemelkedett minden a környéken lévő összes víz magassága, és ennek következtében hatalmas területek vannak víz alatt. Konkrétan még egy héttel ezelőtt is napi rendszerességgel lehetett látni képeket kisebb települések főterén hömpölygő vízről, lakhatatlan otthonokról, a házakat körbevevő homokzsákokról, amiken keresztül szivattyúk nyomják ki a vizet a házakból, és hasonlók. Na meg a mezőkön ragadt állatokat is próbálják menteni, ahogy tudják - szóval mindenki menti, amije van.

Szerencsére azért minket ez a nagyvárosban (bocs Csaba :)) nem annyira érint, legalábbis mi nem tapasztaltunk semmit, hacsaknem azt, hogy lenn a part menti városrészekben élő kollégáim mesélnek arról, hogy milyen az, amikor a tengerparti sétányon vízátfolyások vannak. Illetve egyre több Facebook posztot látunk átázott, penészes falakról, amik az ír építészet csodálatos szakmai hozzáértésének köszönhetők. Azt hiszem erről korábban már volt szó.

Sokat szidjuk a magyarországi rendszert, de azért azt el kell ismerni, hogy az itteni cikkek alapján a védekezés otthon olajozottabban ment. Emlékszem én még a szegedi árvízre is, 2006-ban még én is voltam kinn diákként. Tényleg ezrek voltunk kint a gátakon 24/7-ben, itt meg elég sokan panaszkodnak arra, hogy a kormányzat semmit nem tesz, a katonaság nem tud mindenhol ott lenni, nem tudnak mindent és mindenkit homokzsákokkal ellátni, jobb híján mindenki úgy oldja meg a védekezést, ahogy tudja.

Egyébként érdekes volt otthon otthon látni a híreket, pont az ünnepek környékén kezdődtek ugyanis itt ezek az állandó áradások. Gyakorlatilag folyamatosan Nagy-Britanniáról szóltak a hírek, külön Írországot nem nagyon említették. Egy kutya, gondolhatjuk - ami jogos, csak utána ne csodálkozzunk, amikor a helyiek meg összekeverik Bukarestet Budapesttel.

Apropó, helyiek: megkérdeztem kollégáimat, hogy ők mit gondolnak erről. Alapvetően úgy gondolják, a kormányzat nem fordít elég figyelmet a védekezésre (nahát, itt is a kormány a hibás ...), viszont ők is elmondták, hogy sokan ott rontják el, hogy ártérbe építkeznek - pedig elvileg itt is van valami gumiszabály talán, hogy hova nem nagyon kéne házakat felhúzni. Egyébként ha jól tudom, ez a tiszai-dunai árvizek során is probléma otthon, szóval a tanulság: hülyék mindenhol vannak. Értem én, hogy olcsó az ártérbe építkezni, de ha hozzáveszed az évenkénti fertőtlenítést / festést / lakás-újrabútorozást, akkor már lehet nem is annyira éri meg. Na mindegy. Az mondjuk tényleg durva, amikor az autópályára folyik fel a víz, meg városokat vág el egymástól.

Ami viszont jellemző, hogy úgy tűnik, itt sokkal többet próbálnak meg a lelki dolgokkal foglalkozni. Még gyakorlatilag el sem kezdődött a kárelhárítás, de már több cikket lehet arról látni, hogy akit trauma ért, nem tud ezen túllépni, az milyen csatornákon jelentkezhet - és kérik a helyi közösségeket is, hogy figyeljenek oda a környezetükre. Magyarországon én ilyesmikre nem nagyon emlékszem, pedig azért ott is volt egy-két tragédia az utóbbi években. Ezt egy korai posztban talán már említettem, hogy úgy tűnik, itt a mentális jólét legalább akkora fókuszban van mint a testi.

A politika itt sem tökéletes

Visszatérve a kormányzatra: megkérdeztem kollégáimat, hogy mi várható ezek után, milyen lépéseket fognak tenni? Mondták, hogy ezen ne nagyon aggódjak, ők elég nagy magabiztossággal merik mondani, hogy semmi nem fog történni. Ilyenkor mindenki szomorú politikai oldaltól függetlenül, mindenki megígéri a segítséget, aztán tárgyalgatnak róla, jobb esetben történik 1-2 intézkedés, de majd elül a dolog, jövő januárban meg ismét pislognak, mint hal a szatyorban.

Egyébként úgy látom, ez sajnos más témában is előjön: amióta itt vagyunk, azóta nem telik el úgy két-három hét, hogy ne olvassunk valamit arról, hogy éppen milyen elkerülő utat terveznek a város köré az állandó túlzsúfoltság miatt. Kollégáim elmondása alapján ez is évek óta zajlik, folyamatosan tervezik, hogy mit kellene csinálni, aztán soha nem történik semmi.

Most legutóbb a karácsonyi időszak miatt került elő ismét a probléma: a késlekedés indoka ugyanis állítólag többször is az, hogy a város magában nem lenne túlzsúfolt, csak a csúcsidőben mindenki autóba ül, mindenki egyedül utazik, és ezért túl sok autó van a városban.

Hát, erre a karácsonyi időszak elég erősen rácáfolt: folyamatos volt a dugó, nem csak hétvégente, ráadásul az autók többségében családok utaztak. Ahogy említettük a múlt heti posztban, mi is majdnem lekéstük a dublini buszunkat egy szimpla hétköznapon, délután 2-kor, a karácsonyi bevásárlók tömege miatt (ezt nem én mondom, hanem a taxis, aki vitt minket). Látszólagos intézkedések vannak: egy kicsit kintebb kialakítottak egy őrzött, ingyenes P+R parkolót a karácsonyi parkolót, ahonnan 15 percenként buszok viszik be az embereket a belvárosba: természetesen a buszok többnyire üresek, a dugók pedig továbbra is megvannak. Jövőre állítólag a cél, hogy egy ugyanilyet kialakítsanak a város nyugati végében is: hát, ha olyan hatékonysága lesz, mint ennek itt keleten, akkor biztosan hasznos lesz.

Kedvesség?

Végül gondoltam mesélek még egy dolgot a munkával kapcsolatban. Amikor kijöttünk, sokat olvasgattam arról, hogy számítsak rá, hogy az írek szemtől szembe mindig borzasztó barátságosak lesznek (ami mondjuk a szolgáltatásban nem árt), de ha véletlenül rossz véleménnyel vannak rólad, arról sosem fogsz tudni. Ez mondjuk a közvetlen kollégáknál már annyira nem jó pont. Ez kiválóan előjött a múlt héten is, amikor is az év első munkanapján egyik közvetlen kollégám úgy döntött, a hét végével felmond (még próbaidőn volt, ezért az 1 hetes notice period). Mit szépítsem, szakmai karrierem során előkelő helyet foglalt el a "nem szeretett emberek" szerencsére nem túl népes rangsorában. Ráadásul a probléma, hogy szerintem alkalmatlan volt a pozíciója betöltésére, és hát ezt ő maga is tudta. Cserébe vergődni, helyezkedni nagyon tudott, sőt, az irodai smalltalkban is kiváló volt - csak épp ahogy említettem, a munkáját nem tudta ellátni, és ezt bizony nem csak én vettem észre, hanem a helyiek is.

Na de, a lényeg: habár nem vagyok egy "kör közepén állok"-típus, azért én is folytatok privát beszélgetéseket az irodában, és innen tudom, hogy a csapat egy jelentős része már alig várta, hogy elmenjen. Szóval nem sirattuk, na. Viszont amit az ír kollégáim az utolsó két napban csináltak, az kritikán aluli, mondhatnám inkább felháborító. 
Ha belegondolunk, otthon, ha nem szeretünk valakit, a búcsúzását próbáljuk minél rövidebbre fogni, esetleg bedobni azt a bizonyos búcsúzós videót (na jó, ezt bárkinél be lehet :)) és örülni.

Itt pont az ellentéte zajlott le: azok, akik privátban a legjobban kutyáznak, azok búcsúajándékot készítenek be; hatszor elköszönnek; búcsúebédet szerveznek; fájdalmas arccal beszélik meg, hogy azért remélik még egyszer visszatér. Nevetséges, ha nem szeretek valakit, miért kell úgy csinálnom, mintha országos cimbik lettünk volna mindig is? Ilyen szempontból én jobban szeretem a kelet-közép-európai valamivel direktebb kommunikációt (bár azért mindenhol vannak kivételek) - távozáskor maximum kézfogás, goodbye, good luck, aztán viszlát haver, vissza se nézz.

Persze valójában sosem fogom megtudni, hogy nem-e nekem hazudnak a kollégák, és valójában mindenki imádta - de azért az elmúlt 4 hónap nem ezt mutatta :)

Szóval a lényeg: itt is megvannak a problémák, az írekről továbbra is úgy gondolom, hogy végtelenül barátságos népek, de bizony ha úgy alakul, ők is tudnak kétszínűek lenni. De ha ezzel együtt tudsz élni, akkor azért lehet őket szeretni. Én azért közvetlen kollégáimmal úgy érzem sikeresen tudtam közölni, hogy én soha nem leszek a folyosón 30 percet kávézgatós / semmiről cseverészős típus: Szép időnk van? Szép időnk van. Nahát, ma süt a nap. Jaja, tegnap meg esett az eső. sőt, azt mondják, ma is fog - én az ilyenektől falra tudok mászni. Szóval ha jobban érdekli őket, hogy ki vagyok / mi vagyok, akkor ott az ebédlő, vagy meló után el lehet menni sörözni, aztán nagyon szívesen dumálok bármiről, 3 sör után félbe se tudnak majd szakítani :)

Zárásként megígérem, hogy a következő posztban szigorúan csak szerelmesen csivitelő madarakról, és hasonló témákról fogok mesélni, mert idén eddig 2 poszt volt, és mindkettőben volt némi negatív felhang. Aztán még a végén azt hinné a tisztelt olvasóközönség, hogy valami negatív ember vagyok, pedig hát aki ismer, tudja, hogy távol áll tőlem mindenféle ilyen jellegű viselkedés :)