Biztosan észrevettétek, hogy két év alatt nem nagyon volt még szó az egészségügyről - például nincs még ilyen címkénk sem. Egy poszt volt készülőben, amely az ír egészségügyet mutatja be - sajnos azonban ez az írás befurakodott elé, személyes érintettség okán.

Már többször is kellett néhány napot itthonról dolgoznom megfázások, és hasonlók miatt, azonban két hete a háziorvosig is eljutottam. Mit a háziorvosig ... még az ambulanciára is. Szóval nézzük, hogy zajlik Írországban egy kezelés. Természetesen minden vélemény szigorúan a sajátom: lehet, hogy nagy általánosságban nem minden pont így történik, de én ezt tapasztaltam.

"Házi" dolgok - a könnyű rész

A betegség mocskos részleteivel nem untatnék mindenkit, nem voltak a legkellemesebb napok. Miután kiderült, hogy a karjaim, a lábaim, és a derekam nem az előző napi konditerem utóhatásaitól fájnak, és enni / inni sem nagyon esett jól, sajnos fel kellett hívnom a háziorvost.

Szerencsére Galway azon ritka ír városok egyike, ahol van magyar háziorvos. Persze ha én akartam Írországban élni, jogosan felmerülhet, minek nekem magyar háziorvos?

Először is, sajnos az ír orvosokról elég vegyes vélemények vannak a médiában és személyes ismeretségi körünkben is. Nem egyszer hallottuk olyan ismerősöktől, akikben bízunk (és nem a helyi bulvárlapban olvastuk... ) hogy a háziorvos google barátunkat hívja segítségül egy-egy betegség felderítéséhez. Alapvetően nincs ezzel gond, az orvos is képezze magát, de nem biztos, hogy ezt a beteg előtt kéne ... azért magyar orvossal ilyenről még nem nagyon hallottál.

Másrészt, azért teljesen más anyanyelven mesélni arról például, hogy a nyolcadik csigolyád közepénél érzel némi tompa fájdalmat, ami lesugárzik a belső combodba, amit ennek következtében úgy érzel, mindjárt leszakad. Aki ezt kapásból elmondja egy orvosnál idegen nyelven érthetően, a megfelelő kifejezéseket használva, azt beiratom ide  egy kezelésre :)

Szóval háziorvos: munkahelyi szűrővizsgálatok, és egyéb apróságok miatt már többször voltunk, és teljes megelégedéssel voltunk iránta. Persze jó magyar szokáshoz híven a városi Facebook-csoportban voltak már, akik megpróbálták kikezdeni, de ők rövid úton meg lettek kérve, hogy látogassanak egy másik háziorvost inkább. Hiába, tényleg kisváros ez ...

A háziorvoshoz való bejelentkezést egyébként nem kellett túlzásba vinni. Otthon amikor Szegedre költöztem, pár körbe beletelt egyik orvostól a másikhoz átiratkoznom. Még nyilatkozatot is le kellett adnom, hogy váltani akarok. Ezzel szemben itt szimplán csak odatelefonáltam, megbeszéltem az ír asszisztensnővel, hogy akkor én mostantól ide járnék, majd kaptam egy időpontot.

Bizony, itt a háziorvoshoz is időpontot kell kérni. Ezzel sikerül elérni, hogy nem kell 5-10 embernek egyszerre ülnie, és körbeadogatnia az összes bacit (... én bacim ...), hanem egyszerre egy ember várakozik a rendelőben. A vizsgálat maga a Magyarországon megszokott mederben zajlik, talán egy kicsit részletesebb volt - de lehet ez csak annak köszönhető, hogy most voltam először, "ismerkedtünk".

A recepteket nem viszik túlzásba, bár megint csak, erről nem tudok általánosságban nyilatkozni. Magyarországon szigorúan TAJ-kártya, és mindenféle egyéb kell. Itt egy a lenti képen láthatóhoz hasonló receptet kaptam, rajta a minimális információval: kinek, milyen gyógyszer kell. A többi már a patikus dolga, ahol egyébként szintén mintaszerűen gyorsan végeztem. Lehet itt kevesebb a gyógyszerrel való visszaélés, de erről nincsenek bővebb információim.

A háziorvos egyébként itt sokkal bővebb jelentés-tartalommal bír, mint Magyarországon. Például alapvető nőgyógyászati vizsgálatokat is elvégeznek, bármelyik háziorvosnál kérhetsz vérvételt, stb.

Cserébe itt a háziorvos sem ingyenes (lásd még: vizitdíj), átlagosan 50 eurót kérnek el vizsgálatonként. Ez lehet több is (például ha a fenti vizsgálatok bármelyikét is kéred), de kevesebb is (kontroll).

Van itt még egy nagy csoda, amivel igyekszik is élni, aki megteheti: ez az úgynevezett Medical Card, amely egy adott heti fizetés / fő összeg alatt jár mindenkinek, és tulajdonképpen bármilyen orvosi vizsgálatot ingyenessé tesz. Informatikusként erre a kártyára annyi esélyem van, mint vízilónak az epsomi derbin (csak hogy maradjunk aktuálisak a legutóbbi lóversenyes poszt után).

Mi járt még a recept mellé? Először is, igazolás: ez nagyon hasonló az otthonihoz. Kezdődátum, végdátum, név, betegség oka. Néhány munkahely itt megkövetel (az enyém nem, és Magyarországon kértek soha ilyet, de lehet más helyeken ez így működik ...) egy elbocsájtó-papírt az orvostól, amin igazolja, hogy a páciens munkaképes ismét. Persze az is kiderült, hogy ez csak egy adott összeg befizetése után állítható csak ki.

A szabadságra egyébként elég konkrét szabályaink vannak. Ha 2 napnál hosszabb ideig vagy távol a munkahelytől, akkor kell igazolást vinni az orvostól - maximum 2 nap egyhuzamban nem igényel igazolást. Cserébe a mi cégünk igazán "humánus": öt napot kapsz egy évben, ezen túl pedig minden távollét fizetés nélküli szabadság. Ez mondjuk annak a kollégámnak, akinek az elmúlt két évben kétszer csípődött be a gerince, nem túl jó móka. Cserébe viszont, ha év végén vannak még napjaid ... na de ez gonosz kelet-európai hozzállás, be sem fejezem a mondatot.

Ezzel akár véget is érhetett volna a poszt: megkaptam a gyógyszert és az igazolást, otthon voltam, kifeküldtem, majd néhány nap múlva irány a munka. Sajnos azonban a dolog nem ment ilyen egyszerűen: miután különböző okokból elég rosszul lettem, egy hívás a háziorvoshoz azt eredményezte, hogy beutalót kaptam a helyi A&E-be. Irány a kórház ...

A&E - a keményebb etap

Kedjük egy hosszabb elméleti bevezetővel: mi is az az A&E? Írországban minden közkórháznak (és néhány magánnak is) van egy úgynevezett Accident and Emergency részlege, ahol az akut eseteket ellátják. Gyakorlatilag ezt úgy kell elképzelni, mint a Vészhelyzet című sorozat helyszínét. Ide mész be, ha végtagod tört / hánysz és ki vagy száradva / vesegörcsöd van / munkahelyi baleset ért / vagy bármi olyan, akut problémád van, amit a háziorvos nem tud megoldani.

Az összes egyéb vizsgálathoz hasonlóan az A&E sincs ingyen. Alapértelmezés szerint 100 eurót kell fizetned egy találkozásért az ír EÜ ezen bugyrával. Azonban, ha háziorvos utal be, vagy medical card-dal rendelkezel, akkor ez is ingyen van. Nálam előbbi eset állt fenn, háziorvosom küldött egy faxot a kórházba.

Sokan mondják, hogy ez az ír egészségügy pokla - sajnos ugyanis az A&E itt is nagyon zsúfolt. Nem egy, nem két horror történetet hallottunk már. A háziorvost felhívva engem sem kecsegtettek sok jóval: péntek reggel, hétvége előtti roham, akár 18 órás (!!!) várakozás is lehet. Ezek a helyek többnyire annyira zsúfoltak, hogy az emberek a folyosókon, hordágyakon fekszenek, azokon látják el őket napközben. Mi is láttunk ilyet. Érdeklődök és angolul tudók nézzenek rá a linkre.

Na jó, de mi van, ha nem akarsz közkórházba menni - lehet máshova is? Hát hogyne! 

Az ír egészségbiztosítás ugyanis nagyon liberális, holmi néhány tucat euróért havonta köthetsz magadnak magánbiztosítást. A legolcsóbb biztosítások 40 euró / fő / hótól kezdődnek (lefordítom: évente 300.000 forint két főre), de ezért konkrétan semmit nem kapsz azon kívül, hogy ha kórházba kerülsz, akkor kétágyas szobát kapsz egy közkórházban. Ahhoz, hogy valami érdemi ellátást, különböző vizsgálatokat, éves szűréseket is megkapj a biztosításod terhére, ahhoz két főre körülbelül 250 eurónál kezdődik egy havi biztosítás (3000 euró / év, ez egy nagyon jó havi nettó fizetés).

Azért ez már egy elég húzós összeg, és mi úgy voltunk vele, hogy ha nagy a baj, úgyis hazamegyünk - úgyhogy nincs magánbiztosításunk. Ennek megfelelően mehetnénk akár magánkórházba, de ott a hi, how are you?-ért 200 eurót számláznak, és minden további vizsgálat ezen felül kerül felszámításra. Egy megtörtént eset: magánkórház, csuklóvizsgálat, röntgen, gipsz: 400 euró. Ami összevetve egy 3000 euró / éves biztosítással, még mindig talán jobban megéri. De lehet, ha havonta kéne magánkórházba járni, más lenne a véleményem.

Szóval péntek reggel nem nagyon volt más választásom: irány az egyetemi kórház. A látogatás alapvetően négy fázisra osztható: az első szint a recepció - üdvözölnek, felírják a panaszod egy mondatban, majd elkérik a 100 eurót (ezt én ügyesen kivédtem a "háziorvos" és a "fax" nevű kulcsszavakkal). Amennyiben a megtévedt vándor átjut a labirintus első szintjén sikeresen, következik a második szint: nevezzük elosztónak.

Az elosztóba való bejutás előtt körülbelül egy órát várakoztam, majd egy ezért felelős nővér hívott be egy szobába: itt vérnyomást, pulzust, lázat mértek, alapadatokat egyeztettek, és röviden ismét megkérdezték, mi a gondom, és mennyire érzem sürgősnek a problémát. A helyi információs tábla szerint ez az a szint, ahol eldől, hogy tényleg súlyos a problémád és azonnal visznek a kórházi részlegbe, vagy egy kicsit tudsz még várni, és bekerülsz a rendszerbe.

Vagy ha szerencsésebb helyen vagy (a galwayi kórház nem ilyen), akkor elirányítanak a legközelebbi injury unit-ba, ami a törések / zúzódásokra szakosodik, és ott minimális várakozási idővel begipszelnek / sínbe raknak, stb. Sajnos ebből bántóan kevés van az országban, pedig elég jó kis találmánynak tűnik.

Mi történik az egyes szintek között? Ülsz egy alapvetően tiszta váróteremben, két nagyképernyős TV, amiből az egyiken csak tájékoztató videók futnak, a másikon pedig a helyi bulvár-csatornát lehet nézni. A váróteremben van 4-5 automata (köztük olyan, ami csupa egészséges cuccot árul!), ingyenes vízautomata, rengeteg információs tábla, párnázott székek (amik ennek ellenére egy idő után elég kényelmetlenek tudnak lenni), és WC. Ami tiszta - ottlétünk alatt én azt tapasztaltam, 1-2 óránként takarítják.

Nem, az ülőke nincs leesve. Nem a karima nincs körbeszarva. És igen, még WC-papír is van - nem az egyrétegű. A csapból folyik a meleg- és a hidegvíz is, a papírtörlő sincs kifogyva. Ennek ellenére pont idén augusztusban fordult elő, hogy 10 óra után vették észre, hogy egy beteg elhunyt a mozgáskorlátozott WC-ben. Igaz, különleges eset volt, állítólag nem jelentkezett be, hanem az utcáról jött be, ezért nem is kereste senki.

A fenti eset ellenére alapvetően az odafigyelést látod a helyszínen ... és ez egy nagyon fontos különbség. A fentiek mellett elmondható, hogy néhány percenként megjelenik egy-egy orvos / nővér / mentős, és elviszik a betegeket a következő helyszínre. Mindenkinek különböző színű egyenruhája van, így kapásból tudod, hogy ki az orvos, ki a nővér, ki a főnővér, ki miért felel, kit állíthatsz meg és kit nem, stb.

Bolyongásaink harmadik szintje a nővéreké: beültetnek egy székbe, amennyiben össze-vissza kell, hogy szurkáljanak, akkor úgy egy branült raknak a kezedbe (lásd fotó lenn): szóval megtörténnek az első vizsgálatok. Orvos itt még nem látott.

Ezután jön a negyedik szint, ahol behívnak az A&E belső részébe, a vizsgálószobákba. Ez az a rész, amit jobb esetben, ha csak tényleg kis panaszod van, már nem is látsz. És sajnos ez az a túlzsúfolt rész, amiről nem véletlenül íródnak a hordágyon fekvős esetek.

Nekünk szerencsénk volt, a folyosó helyett kaptunk egy szobát, ahol várakozhattunk. Erre a szintre körülbelül 3.5 óra elteltével jutottam el, és azt hittem, innen már minden simán megy. Hát nem ... innen még pár óra volt, mire kijutottam, de hozzá kell tennem, ezt gyorsabban is meg lehet úszni, ha a csillagok jól együttállnak. Nálunk ez nem történt meg, többek között 30+ percet kellett várni a dokira - közben különböző apróbb vizsgálatokat végeztek el (például kaptam némi tápanyagot). Ja, és körülbelül kétóránként jön körbe egy nővér, és minden betegnél vérnyomást és lázat mér újra és újra - látszólag egy ember csak ezért felelős.

Nekem egy minden valószínűség szerint arab doktor jutott, de jelentéktelen információ az, hogy milyen nemzetiségű. Ugyanis nála is, de már a nővéreknél is azt éreztem, amit Magyarországon egy SZTK-ban (pláne egy ügyeleten!) soha: a végtelen türelmet, amivel hozzád állnak.

Lehet ember, hogy 4 órát kell várnod, de cserébe amikor veled vannak, akkor veled vannak, és csak veled foglalkoznak. A doki ismét részletesen kikérdezett mindenről, ő készítette a legtüzetesebb látleletet rólam, majd ezek után döntött arról, hogy szükségesek lennének még újabb tesztek. Ez persze többek között egy újabb vérvételt jelentett, de ekkor már nem dobott visszább egy szintet ... ő maga megcsinálta.

Közben végig beszédes volt, türelmesen válaszolt akkor is, ha valamit harmadjára kérdeztem meg, és közben még egy kis poénkodásra is jutott idő. Meg is jegyeztük egymásnak, hogy ennyit orvos mellett már rég mosolyogtunk. Egyszerűen érezte, hogy mivel lehet viccelődnie, mivel nem - szóval hiába a 4 órás várakozás, egy alapvetően pozitív élménnyel lettem gazdagabb. A végén részletesen elmagyarázta, mi miért van, mit mi okozhatott, milyen gyógyszert, hogyan kell szednem.

Persze most belemehetnénk, hogy miért van ekkora különbség az emberek hozzáállásában itt és otthon: kit mennyire fizetnek meg, stb. Én ezt most nem teszem meg. Összességében továbbra is tartom, hogy Magyarországon a fő probléma többnyire azokkal a dolgokkal van, amiket pénzért nem lehet megvenni: türelem, mosolygás, odafigyelés.

Szóval elmondható, a kórházi élet itt sem játék és mese. Itt is rengeteg ember jut egy orvosra, még több egy nővérre ... ennek ellenére nem érzem, hogy le akarnák szedni a fejem, amiért megállítom őket a folyosó közepén. És még egyszer: tudom, rengeteget számítanak a körülmények.

Hát ennyi. Mi a tanulság? Semmi - illetve mindenkinek az, amit magának le akar szűrni belőle. Ez csak egy sztori a sokból. Biztos vagyok benne, hogy ha másnak vannak jobb, vagy éppen rosszabb élményei is. Ez csak az én első tapasztalatom volt az írországi közkórházakról. Az továbbra is biztos, hogy ha súlyos, de nem akut gondom van, Magyarországon kezeltetném magam. Egyszerűen anyagilag itt nem lehet bírni egy magánkórházat, márpedig ha nagy a baj, az ember igenis nem ér rá hónapokat várni. (sajnos a várólisták itt is hónapokban, néha években mérhetők - de erről majd egy másik posztban)

De ha csak egy vizsgálat kell, akkor nem hezitálnék, hogy elmenjek-e itt. Mert az, hogy tényleg érzed a törődést, az néha megér egy kis várakozást.