Úrisen, két nap után újra poszt? Akkor biztos valami fontos dologról lesz szó. Bizony az, de azért olvassátok el az előző posztot is, szerintünk az is érdekes  :)

Szóval ez a pillanat is eljött. Jó pár ismerősünk már tudja a hírt, de most olvasónikkal is megosztjuk: közel három év (és 150 blogposzt után) úgy döntöttünk, hogy az idei nyár lesz az utolsó Írországban, és hazaköltözünk. A miértekről, hogyanokról a Tovább után ...

Azt mondják, hogy azok az emberek, akik éltek valaha külföldön, két igazán nehéz döntést hoztak életükben: az elsőt akkor, amikor úgy döntöttek, kipróbálják magukat egy idegen országban. A másodikat akkor, amikor úgy döntöttek, otthagyják az idegen országot, és hazaköltöznek.

Ezt mi is megerősíthetjük: sokkal nehezebb volt a hazatérésről szóló döntést meghozni. Esetünkben is nagyrészt irracionális döntés született. Sok apró dologból tevődik össze ez a lépés, de az elsődleges ok vitán felül az, hogy szépen lassan az elmúlt 1.5 évben átalakultak a preferenciáink. Családot szeretnénk, leendő gyermekünket / gyermekeinket (nem, még nincs úton) pedig nem 2000 kilométerre a családtól és a barátoktól szeretnénk felnevelni.  

Ez az érzés aztán egyre jobban megerősödött bennünk, amikor otthon voltunk karácsonykor, vagy amikor gyerekek közelébe kerültünk az utolsó évben. Kinél az anyai ösztönök jöttek, kinél pedig ... hát, szóval hiába is próbálom tagadni, meg hitegetni magam, hogy ráérünk még, nekem is el kell ismernem, hogy egyre inkább érzem magamon, hogy jó lenne már nem csak ketten lenni.

Persze ennél sokkal összetettebb kérdés ez. A távolság (nem véletlenül született meg a 12 órás hazautakról szóló poszt ...) mellett sok egyéb dolognak is van kisebb-nagyobb szerepe ebben a döntésben.

Akármennyire is hibátlan a táj, és kaptunk most egy vitán felül gyönyörű nyarat: az időjárás terén jelentkező hátrányokat még ez sem tudja 100%-ban kárpótolni. Azt is meg kellett tanulnunk, hogy sajnos nem vagyunk olyan tehetségesek, mint Lőrinc barát, és nem minden vállalkozásunkkal nyúlunk bele a tutiba. Az is biztos, hogy nem mi vagyunk az a pár, akik tökéletesen beintegrálódtak az ír társadalomba: nem tudnék még fél tucat helyit sem megnevezni, akivel csak úgy elmennénk sörözni egyet. A munkánkkal alapvetően elvagyunk, de ez tipikusan az életnek az a területe, ahol időnként kell a változás.

Tavaly nyáron már volt egy ilyen kósza gondolatunk (szerintem nem is álltunk tőle annyira messze), hogy felálljunk, és azt mondjuk: szép volt, jó volt, köszönöm, ennyi. Végül akkor sem az Írországon belüli váltásba, sem az új országba költözésbe nem vágtunk bele: mindketten úgy gondoltuk, hogy nem kell ennyi stressz, volt épp elég bajunk az esküvővel. Persze lehet, csak a bátorság nem volt meg, de szerintünk nem ez volt a helyzet.

És persze az is igaz, hogy akkor történtek olyan változások, amire azt mondtuk: rendben, akkor maradunk még, és esküvő után meglátjuk, hogyan tovább. Ennek lett az eredménye a mostani döntés. 

Hova is megyünk? Három helyszín volt a listánkon: Bécs, Budapest és Szeged. Hogy teljesen őszinte legyek (és itt szigorúan csak a magam nevében beszélek), számomra Bécs volt az első a saját kis preferencia-soromban. Szörnyen sajnálom, de engem Magyarország bizonyos szempontból iszonyatosan taszít.

Akár a korábbi blogposztokból is észrevehettétek, hogy nem vagyunk túlságosan kibékülve az otthoni helyzettel. Most biztosan azt mondjátok, "na, itt az újabb külföldről visszaköpködő". Elfogadom, ha valaki így gondolja, bár nem értek vele egyet. Sokan külföldön teljesen elengedik a magyar híreket, én viszont pont az ellenkező utat jártam be: sokkal érzékenyebb lettem a magyar közéletre, külföldről valahogy tisztábban látod, hogy mi történik otthon. Persze lehet, hogy csak arról van szó, hogy annyira eldurvult a magyar közbeszéd és a politikai helyzet, hogy azt már nem lehet nem látni. 

Épp ezért az utóbbi fél évben igyekeztünk utánajárni, hogy egy bécsi élet hogy is nézne ki. Ám bárki bármit gondol, én korrektnek tartom magam, így mielőtt még túlságosan belemélyedtünk volna az ausztriai költözésbe, én leültem beszélgetni a főnökömmel a terveinkről ... ahhoz képest, hogy közös időszakunk elején voltak hullámvölgyek, mára egy nagyon korrekt bizalmi viszony alakult ki egymás iránt.

Szó szót követett az első beszélgetéseink során, aztán egyszer csak megkérdezte: nem lennék-e nyitott arra, hogy Magyarországról folytassam? Én pedig igent mondtam.

Azt sejtem, hogy van, aki most azt fogja a szememre vetni, hogy épp 10 mondattal fentebb írtam le, hogy a munka már nem teljesen motiváló, és kell a változás. El kell ismerni, van benne valami. Ám itt több dolog is szerepet játszik, és persze nem mindent tudok itt most leírni, de azért nézzünk érveket:

Először is, egy országváltást nagyban megkönnyít, ha valami az életedben fix marad. Mivel a helyszín nem maradhatott fix, ezért a második lehetőség a munkahely volt. Én ezt ragadtam meg - így talán könnyebb lesz a(z újra?)kezdés.

Másrészt, egy munkát teljesen más távolról végezni, mint helyben - sokkal több kihívást jelent távolról csinálni ugyanazt. Továbbá, egy munka mindig annyira kihívás, amennyire azzá teszed.

És miért hazudjunk? Mindannyian pénzből élünk, itt pedig most egy elég korrekt ajánlatot kaptam.

És végül, de egyáltalán nem utolsósorban szeretnénk, hogy legyenek olyan hétvégék (ad absurdum hétköznapok!), amikor különösebb logisztikázás nélkül össze tudunk futni a barátokkal, el tudunk menni egy moziba úgy, hogy ott anyanyelvünkön megy a film, netán elmenjünk egy kulturális estre. De ez még a jövő zenéje.

És hogy akkor mi a helyszín? Erről még nem véletlenül nem beszéltünk. A poszt ezen részének ez éppen a harmadik verziója, annyiszor változott meg az elmúlt hetekben / napokan a helyzet. Most úgy néz ki, év végéig biztosan tudok maradni, dolgozhatok otthonról, Szegedről. Persze ez hosszú távon nem megoldás, ezért hosszú távon vagy maradok, és felköltözünk Pestre, és az ottani irodából dolgozom; vagy felmondok, és keresek egy új kihívást. Hogy Szegeden vagy Budapesten, netán Bécsben? Ahogy írtuk fentebb, "ez még a jövő zenéje". Még arra is van esély, hogy már szeptemberben Budapesten kezdek, de ez még nagyon képlékeny.

Mindezek következtében Bécset most (átmenetileg?) jegeljük. Ettől még minden igaz, amit fentebb leírtam: miután hazamegyünk, én minden porcikámmal azon leszek, hogy a jó dolgokat, amiket Írországban magunkra szedtünk, megtartsuk, a magyar közeg taszító részét pedig minél távolabb lökjük magunktól. Szerintem sikerülni fog. Csak pozitívan! 

Volt olyan, aki felvetette: ugyan mitől lenne másabb egy Bécs, mint egy Galway? Hát nézzük: közel van a határhoz, autóba pattanva három óra alatt otthon vagyunk a családnál; ha bármilyen okból úgy döntünk pár hónap után, hogy ebből elég volt, vagy hogy a gyerekünket mégis inkább Magyarországon szülnénk meg, akkor sokkal nagyobb a mozgásterünk. És hogy még haza is köpjek is egyet, az a hely elég nyugat-európainak tűnik ahhoz, hogy az egyszeri kormánypárti magyar politikus rettegjen arrafelé. És igen, az is fontos, hogy ott is laknak ismerőseink, akik kimondottan invitálóak voltak, szerintük is remek hely.

Persze legalább ennyi dolog szólt amellett, hogy irány vissza a "hazai pálya". Német nyelv, ismét egy új kultúra, új közösség, és még mindig nem mondhatjuk azt, hogy bármikor menjünk el a barátokkal dumálni egyet. Persze Budapest is problémás lehet ilyen szempontból, ám ha őszinték vagyunk, az utolsó 5 évben baráti körünk 75%-a vagy külföldre, vagy Budapestre költözött. Így Budapest már annyira nem is tűnik irreálisnak, mint tűnt mondjuk 3-5 évvel ezelőtt.

Itt tartunk most. Igen, számtalan kérdés van, amit még a következő három hónapban el kell dönteni: hogyan vitetjük haza a cuccainkat? Egyáltalán hova? Ha véletlenül Budapesten kötünk ki, hova megyünk lakni? Ha megvan, jó lesz-e az nekünk? Milyen lesz az átállás a távmunkára? Hogy találunk melót mindkettőnknek?

És persze még több kérdés marad a költözés utánra is, az olyan banális kérdések mellett, mint hogy vajon szeretni fogjuk-e, az is sokszor felmerül bennünk: vajon mennyit szedtünk magunkra az elmúlt három évben az ír mentalitásból, mennyire tudjuk függetleníteni magunkat a gyakran előkerülő savanyú magyar életösztöntől, és mennyire tudjuk élvezni azt, amit kapunk az élettől, anyanyelvi környezetben? És még rengeteg filozofikus kérdés merül fel bennünk mostanság ... például a gyerekvállalásról egy szót sem beszéltünk. Ha egyszer lesz erőnk, ezekről a "filozofikus" dolgokról majd kaptok erről egy posztot. 

És persze, mi lesz a bloggal? :) Ezt sem tudjuk még.

Sok egyéb dologról írhatnék még, például az emberek reakciójáról. Alapvetően azt vesszük észre (nem megbántva az otthoniakat), hogy sokkal jobban megértik azok, akik már éltek külföldön, hogy mi játszódik le bennünk. Persze bennünk is felmerült, hogy például biztosan Magyarország-e jelenleg a létező világok legjobbika arra, hogy felneveljük jövőbeli gyermekünket? 

Én magam sokszor hangoztatom, hogy lehet a mi generációnk lesz az, akinek majd 18-20 év múlva odavágja a gyereke, hogy "apa, de idióták voltatok, amikor hazajöttetek". Lehet, hogy így lesz, lehet, hogy nem. De ezt a döntést nekünk kell, most kell meghozni. És remélhetőleg ezt majd az illetékes is meg fogja érteni 20 év múlva.

Zárásként: ezt a posztot azért mertük élesíteni, mert most már legalább kettő opcióra leredukálódtak a lehetőségeink. Ettől függetlenül még mindig változhatnak a dolgok, szóval ha még a költözés előtt láttok egy "újratervezés", vagy hasonló című posztot, ne lepődjetek meg :) 

És ha mégis változik valami, akkor is, egy dolog biztos: az, hogy Írországtól búcsúzunk. Mielőtt viszont hazatérünk, kaptok még jópár posztot a készülődésről. Mert habár van még két hónaő, már az is megkezdődött ... Szóval ne hagyjatok itt minket szeptember közepe előtt :)