Szóval ismét Írországban vagyunk, és ígértük, hogy mesélünk arról is, mi történik velünk. Hát nem mondom, hogy szívmelengető poszt jön.

Személy szerint nem szeretem a Facebookot: látod rajta a tökéletes életeket, mindenki csupa-csupa gyönyörű és boldog pillanatot oszt meg. Persze az ember nem szereti a kevésbé jót megosztani, ráadásul a mi tapasztalatunk az, hogy senki nem is kíváncsi rá. Viszont egy személyes blog más: aki idejön, azt talán tényleg érdekli, hogy mi van velünk. Én pedig rájöttem, hogy jó kiírni magamból a dolgokat. És ha már egy ember tanul az én hibámból, és nem követi el ugyanezt, megéri.

A történet röviden: családi rendezvény miatt egyikőnk - nem én - hazament Magyarországra. Én a szabadságok korlátozott száma miatt maradtam, így egyedül voltam a hosszú hétvégére. Úgy döntöttem hát, elmegyek egy olyan túrát megtenni, amelynek közösen nem vágnánk neki. 20 kilométeres túra, körülbelül 400 méteres szintkülönbség. Mi baj lehetne? Semmi.

Persze egy olyan útvonalat néztem ki, amely hossza mellett geoládákban is gazdag: 11 ládát lett volna esélyem összeszedni, plusz egyet pedig a parkolóhelyen. Már korán reggel elindultam, hogy útközben belefussak a helyi szombat reggeli csúcsforgalomba ...

Szóval itt még a vidámság, móka és kacagás volt jellemző, 9.30 körül pedig már meg is kezdtem a túrát. Minden rendben is ment. Számításaim szerint valahol az út 60%-ánál tarthattam, dél körül volt, amikor megtörtént a baj.

Történt, hogy az útvonalon ez jött velem szembe:

Látható a tábla, miszerint az útvonal jobbra halad tovább. Jobbra viszont csak egy kőkerítéssel elválasztott mező volt, tele tehenekkel. Mivel azt már a túra megkezdésekor tudtam a leírás alapján, hogy kőkerítéseken nem kell átmászni, 50 méterrel később viszont a kerítés épp véget ért, és egy kapu mellett elsétálva tovább tudtam menni a tábla (és a következő geoláda koordinátái) által jelzett irányba, úgy voltam vele, ez lesz, amit keresek. Nyugodtan mondhatom, hogy életem eddig legnagyobb hibái közül követtem el az egyiket.

Innentől kezdve éreztem, hogy gond van, nem éppen a legboldogabb órák következtek. Nehéz is mindent rekonstruálni, amikor küzdesz, akkor bizony nem azon gondolkodsz, hogy ebből mekkora blogposzt lesz. A sokkos állapot végigfutott rajtam - sem a szúrásokat, sem a bevert térdemet, sem semmit nem éreztem, amíg vissza nem találtam a megfelelő útvonalra. Csak annyit tudtam, hogy lefelé kell haladnom, mert valahol alattam lesz az út, és nem szabad akkorát esnem, hogy annál nagyobb veszélybe sodorjam magam, mint amilyenben már amúgy is voltam.

Szerintem körülbelül 30 perc ereszkedés után lett meg az út. Először csak a vízcsobogást hallottam meg magam körül, majd megláttam az utat is. Talán még életemben nem éreztem ekkora megkönnyebbülést: tudtam, hogy innentől kezdve már nem fogok fennmaradni a hegyen. Többen megkérdezték, hogyan találtam vissza. Most erre mit mondjak? Valószínűleg óriási szerencsével. Nevezd sorsnak, istennek, őrangyalnak, bárminek, aminek akarod, de hogy valami vagy valaki lenézett rám, az biztos.

Itthon aztán megnéztem ... 125 métert haladtam lefelé. 225-ről jutottam el 100 méterre (igen, az ír dombok még mindig nem magasak). Nem is tűnik olyan vészesnek, ugye? Lehet, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt.

És hogy teljes legyen a történet, a poszt írásának napján, körülbelül 1.5 héttel az események után találtam ezt a linket, ahol ez a kép fogadott.

Angolul nem tudók kedvéért, a nyíl az eltévedésem pontjára mutat, a fekete szöveg: Ne kövesd a kitáblázott útvonalat ... kösz.

Annak ellenére azonban, hogy visszataláltam az útra, a kalandnak még nem volt vége. Még a GPS szerint is körülbelül 6-7 kilométerrre voltam a végállomástól, ami baromi messze volt. A térdemből folyt a vér, a kezeim tele voltak karcolásokkal - amikor meredek lejtőn haladsz lefelé, az első kezedbe kerülő dologban próbálsz megkapaszkodni. Ez bizony többnyire az a tüskés valami volt.

Visszafelé aztán az első 3 kilométeren senkivel nem is találkoztam. Később jöttek szembe néhányan, de sajnos senkinél nem volt elsősegély szett. Végül egy jó 1.5 kilométerre attól a ponttól, ahol leraktam az autót, szembejött egy három fős család, akik épp az út kezdetén voltak, 100 méterre parkoltak, és még kötszerük és fertőtlenítőjük is volt. Így gyorsan elláttak, és visszavittek az autóhoz. Mivel a sérülések nem tűntek súlyosnak, és én is mondtam, hogy nem kell több segítség, ezért utamra engedtek.

Hazafelé betértem egy patikába, ahol ellátták a sebemet, bekötözték, ám mondták, hogy ha nem áll el, akkor ügyelet. Ezek után hazamentem. Sajnos azonban a vérzés estig sem állt el, így irány az ügyelet.

Az első ügyeleti élményem után azt mondtam: sokat kell várni, de legalább mindenki kedves volt. Most is az volt, de tájékoztatást nem sokat kaptam. Egy kedves ismerősöm vitt el, este 6.45-kor értünk oda, amikor talán ha 4-en ültünk az ügyeleten ... aztán viszont mindig jött valaki, aki a triage-rendszernek köszönhetően elém került. Végül este 9 körül látott nővér először, aki átkötözte a sebet. Éjfél körül kerültem be a "belső részbe", ahol egy olyan doki nézett meg, aki saját bevallása szerint sem volt profi a vágott sebekben.

A biztonság kedvéért elküldött röntgenre, ami állítólag azt mutatta, hogy valami van a sebben - de mivel túl picike volt, nem tudta megmondani mi az. Ezért Messengeren átküldte a röntgenkép fotóját egy "szakértő" kollégának. 

Néhány órával később meg is jött a "specialista" aki azt mondta, nagyon picike az a dolog, valószínűleg majd amikor kimossák a sebet, akkor ki fog jönni az is. Közben megkérdezte, mikor kaptam meg a tetanuszt. Ugyan ezt már a másik doki is említette, de én türelmesen vártam, úgy voltam vele, majd jön - ekkor jöttem rá, hogy azt már régen meg kellett volna kapnom ...

Végül nem sikerült dűlőre jutni, hogy akkor most ő mossa ki a sebet vagy az eredeti doki. Végül hajnali 3.30 körül kaptam meg a tetanuszt, 4.30 körül mosták át a sebem, 5 körül pedig már varrták is: 3 öltés. Reggel 6 órakor kerültem ágyba - mit ne mondjak, pokoli 18 órán voltam túl.

A nadrágomból semmi nem maradt, gyakorlatilag több rajta a tüskék által ejtett apró lyuk, mint egy hálón. A nadrág bal térdén egy méretesebb alvadt vértócsa. A kezeim úgy néztek ki pár napig, mint Chucky arca abban a bizonyos horrorfilmben. A térdemen pedig biztos, hogy örökre ott fog maradni ennek a napnak az emléke.

De túlvagyok rajta. Az elmúlt 1.5 hétben többnyire feküdtem, szerencsére tudok itthonról dolgozni. Ma már tudom hajlítani a térdem, a lépcsőzés is újra alakul, kisebb-nagyobb sétákra is készen állok, de elég gyorsan elfárad.

Mi a tanulság? Oh, abból aztán rengeteg van. Elszúrtam, egyedül indultam el, aztán még makacs is voltam, és rossz döntéseket hoztam. Simán vissza kellett volna fordulnom ahol még lehetett, tudom. Elfogadom mindet, ide üssetek. De hogy őszinte legyek, most csak az érdekel, hogy túl vagyok rajta.

Persze az biztos, hogy megtanultam: mostantól egyedül ekkora túrára nem indulok el. De az is biztos, hogy nem fogjuk abbahagyni, továbbra is az lesz a célunk, hogy bejárjuk a környéket, és minél több élményt szedjünk össze. Hamarosan jövünk is egy poszttal a pozitív oldalról, hogy megmutassuk, miért szeretünk még mindig itt kirándulni :)