Achill Island
Ismét elért minket egy jelentősebb hőhullám, péntektől egészen a jövő hét közepéig 25 fok körüli hőmérséklet várható. Aki olvassa a blogot, annak már nem kell bemutatni, hogy ez mit is jelent: hétvégén senki nincs otthon, hétköznap viszont hirtelen a fél országnak otthonról kell "dolgoznia", vörös riasztás van a meleg miatt, és a hófehér arcok rákvörösre égnek 1-2 óra alatt.
Mi úgy gondoltuk, a hétvége egyik szép napját rászánjuk arra, hogy utazzunk ismét egyet: képes beszámoló következik az Achill Islandról.
Aki olvasta anno a westporti posztunkat, benne a Greenway bringatúrával, az tudja, hogy egyik végpontja az Achill sziget mellett van közvetlenül. Akkor ezt írtuk róla:
"Achill mellett van egy gyönyörűszép, ám borzasztó sziklás sziget, ahova előszeretettel vitték át a bringákat az egyszeri turisták, és persze szívták meg, mert az első adandó alkalommal egy arra járó szikla kiszúrta a kereküket. Mondták is, ha arra akarunk menni, adnak pótkereket és pumpát, azt leszünk szívesek magunkkal vinni :)" Ezek után persze nem bringával közelítettük meg a helyet, hanem autóval.
Mit érdemes tudni a helyről? Írország legnagyobb szigete, 148 négyzetkilométer, körülbelül 3000 lakossal. Már 5000 éve is lakott volt, az egyik helyen, ahol megálltunk, például régészeti táborokat tartanak nyáron a helyieknek. A szigeten öt kékzászlós strand is van, ami ekkora területen szerintünk rekord az országban.
További rekord valószínűleg az utcán sétáló birkák mennyisége: habár eddig is jártunk már olyan tájakon, ahol szabadon kószáltak, itt konkrétan bent a falvakban is tök jól elvannak a turisták között. Ebédünket egy, a sziget fő útjára néző ablak mellett fogyasztottuk el, és meglepve tapasztaltuk, hogy egyszer csak egy kisebb csapat sétál békésen az ablak alatt.
A szigeten körülbelül 10 település található, szerencsére egymástól jól megkülönböztethető nevekkel, mint például Dooagh, Dooega; Dooniver és Doogort. Ezen kívül van egy Keel nevű település, amelytől kb. 10 kilométerre fekszik a Keem öböl. Egy élmény lehet betűtévesztő diszlexikásnak lenni erre.
Geológiailag is érdekes képződmény: a talajt nagyrészt tőzeg alkotja, amit a helyiek mind a mai napig használnak fűtőanyagként. Az egyik tájékoztató tábla szerint a helyiek még ma is "bandákba" verődve, körülbelül egy heti munkával szednek össze annyi tőzeget, amennyivel egy évre biztosítani tudják a család fűtőanyag-igényét.
De persze a sziget legnagyobb szépségét a hegyek adják. Így néz ki a műholdas térképe (forrás):
Csak hogy nagyjából elképzelhető legyen, mekkora a hely: a belépési ponttól (Achill Sound) a Keem öbölig körülbelül 30 percet kell autózni, ami alatt 22 kilométert teszel meg. Közben pedig leesik az állad párszor.
A sziget egyébként tavaly májusban a magyarországi hírekbe is bekerült: Keem és Keel között található ugyanis Dooagh település, melynek a strandjárt 1984-ben elmosta az óceán, tavaly azonban visszaépítette. Ezt a strandot ezúttal nem látogattuk meg.
Úton ... nagyítsd ki, és meglátod a birkákat az úton
Gondolom már mondanom sem kell, de azért megállóink során a táj szépségei mellett a geoládák elhelyezkedését is figyelembe vettük - összesen hetet gyűjtöttünk be, és 2 earthcache-el is megpróbálkozunk.
Első megállónk a sziget legtávolabbi pontja, a Keem öböl volt.
Útközben így nézett ki: a távolban látható dombot meg is másztuk.
Ez az öböl a sziget legnyugatabbi pontja, gyakorlatilag csak a Croaghaun hegy választja el a nyílt óceántól. A hegy teteje egyébként Európa harmadik legmagasabb sziklafala is egyben: 688 méter magasról omlik az Atlanti-óceánba (az első kettő Norvégiában és a Feröer-szigeteken található).
Az öbölben cápák ugyan nincsenek, ám több beszámoló is szól arról, hogy a magaslatokról akár cápákat, bálnákat is lehet látni, ha az ember megfelelő felszereléssel rendelkezik, és tudja, mit keressen. A 20. században sokszor indultak a környékről cápavadászok, hogy a levadászott állatokból többek között olaj készüljön.
A hegy egyik csúcsán, körülbelül 180 méter magasan, az úgynevezett Moytoge tetőn megfigyelő-állomás is működött a két világháború idején, ahonnan jó idő esetén 60 kilométerre is el lehet látni. Az épület romjai még ma is láthatók.
Úgy döntöttünk, hogy a májusi térdsérülésem után most először itt az ideje hegyet mászni: egy körülbelül 1.5 órás túrát tettünk meg a megfigyelő-állomás romjaihoz. A túra útvonala egyébként a google street view-val is megnézhető!
Fentről ilyen volt a kilátás:
A megfigyelőházból tényleg nem sok maradt:
A kisebb hegymászás után ebédszünet, Keel Beach, majd irány a sziget északi vége, Az Elhagyatott Falu (Deserted Village). De mi is ez a hely?
A település maradványai a sziget északi részén, a Slievemore hegy déli lankáin fekszenek. A terület már a neolitikus korban is lakott volt, köszönhetően a jó minőségű földnek, a hegy magasabb részeiből érkező friss forrásvíznek, és a szélvédett elhelyezkedésnek. Az elmúlt évszázadokban több mint 100 ház állt itt.
Mára azonban elhagyatottá vált, jelenleg körülbelül 80 ház romjai láthatók, körülbelül 1.5 kilométer hosszan elterülve a domboldalon. A házak szimplán kőből készültek, semmiféle kötőanyagot nem használtak. Többségük egyszobás volt, amely nem csak konyha, nappali és hálószoba volt egyben: a téli hónapokban ide húzódtak be az állatok is a hideg elől! A szerencsésebbeknek a XIX. században azért már pajtájuk is volt.
Hogyan néptelenedett el a falu? A falu környékén látható földet a helyiek a földesúrtól bérelték, és ezen termelték meg az önmaguk számára szükséges élelmiszert. A területen a teljes falu lakossága osztozott. Az 1840-es évek végén jelentkező burgonyavész azonban az ország más részeihez hasonlóan itt is pusztított. Sok helyi elhagyta a területet, az itt maradók pedig a körülbelül 5 kilométerre északra, közvetlenül az óceán partján található Dooagh településre költöztek - ott ugyanis a burgonya helyett lehetett legalább halat fogni. Sokak leszármazottai ma is itt élnek. A XIX. század közepétől tehát ezekben a házakban senki nem lakott állandó jelleggel, bár még jó majdnem 100 évig ide terelték ki az állatokat a nyári időszakra, az emberek pedig "nyári lakként" használták az épületeket.
Képek:
Végül még egy érdekesség: állítólag a faluról egyetlen kép maradt fenn, ami egy 1915-ös National Geographic-ban jelent meg: ebben a cikkben látható a fénykép 1915-ből, és a terület mai állapota is.
Ezután megnéztük még a doogorti partot, majd dél felé vettük az irányt, ahol első megállónk egy kilátópont volt az Ashleam település mellett található sziklákra.
Általában is igaz, de sajnos itt hatványozottan előjön, hogy a képek nem adják vissza a táj szépségét. A felső képen a legtávolabbi, még látható hegy egyébként a szigetnek az a vége, ahol kezdtük a napunkat.
Egyébként a képeken látható partszakaszon hasonló jelenet játszódott le tavaly ősszel, mint a már fentebb említett dooaghi partszakaszon - ám ez már nem került be annyira a hírekbe, és nem is lett olyan tartós eredménye.
Ezek után már csak két megállónk maradt: egy szép kilátópont, valamint egy XVI. századi lakóépület maradványai.
Az első képen az ír lazulás tipikus példánya látható: fogja a lakóautóját, kimegy egy csendes, partmenti vidékre, kiül a lakóautó elejébe a kis székébe, és hallgatja a hullámokat. Esetleg sütöget valamit a hordozható BBQ-ján.
A "kastélyról" azt tartja az ír népművészet, hogy Grainne Mahol (Grace O'Malley angolosan) tulajdona volt, aki körülbelül I. Erzsébettel élt azonos időben (XVI. század), és az egyik helyi gazdag család "amazonja" volt. Angliában kalózként tartották számon. Még egy rövid magyar cikket is találtam róla, ezért akit érdekel, ide kattintson.
Most csak egy történetet elevenítek fel, amelyet a helyszínen található geoláda leírásából loptam: magánál I. Erzsébetnél is járt kihallgatáson, és mivel a királynő írül, Grace pedig angolul nem beszélt, így hát latinul diskurálgattak egymással.
Hát nagyjából eddig tartottak achilli kalandjaink. Kifelé a szigetről még kihasználtuk az ír meleget, és elfogyasztottunk egy jégkrémet (higgyétek el, ez Írországban nagy szónak számít ám!). Fáradtan, de teljes megelégedéssel vettük az irányt hazafelé.
A szigetre vezető híddal búcsúzunk mára: