Szóval a san juani óváros tényleg gyönyörű, ám van egy "nagy" hibája: nincsen strandolásra alkalmas, homokos strandja. Úgyhogy ezek után "kénytelenek" voltunk más városrészeket is megnézni.

Szerencsére az óváros mellett fekszik a San Juan Metro, a város modern része. A part mentén ez három városrészt jelent egymás mellett: Condado, Ocean Park és Isla Verde, és mindegyik területén két-három homokos strand is található.

A helyi információs irodába betérve azt javasolták, Condado-t nézzük meg, ez a legmodernebb rész, tele szórakozási lehetőséggel. Hát jó. Mivel a taxi ebbe a városrészbe is 12 dollár körül van, a tömegközlekedés pedig kerek 1.5 dollár / út kettőnknek, ezért úgy döntöttünk, jó lesz nekünk ez utóbbi.

Este 6 körül így el is indultunk, hogy az egy blokknyira lévő buszállomáson felszálljunk az első Condado felé induló buszra. Ez azonban keményebb feladat volt, mint amilyennek tűnt.

A buszok ugyan jól bejáratott útvonalakon járnak (lásd itt és itt), azonban a követési idő elég meredek - többségük 45-50 percenként jár. Amikor megkérdeztem az utazási irodában, hogy oké, hogy ennyi, de mégis, mikor indulnak a buszok, azt mondták: "akkor, amikor körbeérnek". Tehát íres a közlekedési rendszerük, megspékelve azzal, hogy digitális utastájékoztatási rendszer még véletlenül sincs. Üljél ki a megállóba, oszt' majd jön.

Kiültünk, és szerencsénk volt, épp jött a busz. Sajnos azonban felszállni nem sikerült rá. Arra felkészítettek, hogy visszajáró nincs. Arról azonban már nem szólt az online utastájékoztató leírás, hogy csak pénzérmét fogadnak el, papírpénzt sem! Én pedig kettőnk útjára jól előkészítettem egy papír egydollárost és 50 centet. Hiba volt. A busz elejében ugyanis egy pénzbedobó automata van, amely minden bedobott kerek 75 cent után csippan egyet: innen tudja a buszsofőr, hogy az utas mehet hátra. Ha nincs pontosan 75 cented, bedobhatsz többet is, de akkor a következő utas díja annyival kevesebb lesz :) Az egydolláros bankjegy ebbe az architektúrába nem fér bele.

A képen három buszjegyet rejtettünk el ...

Így aztán le a buszról, irány pénzt váltani, és egy kellemes 30 perces üldögélés után már mehettünk is a következő busszal. Még néhány érdekesség a helyi tömegközlekedésről:

• Összesen 4x használtuk a helyi járatokat, ám ez alatt több dudálást hallottunk, mint Írországban 4 hónap alatt. A dudálás itt nem elsősorban felszólítás arra, hogy "mennyé' má' arrébb", hanem egyrészt jelzése annak, hogy érkezel, másrészt a sofőr így üdvözli barátságos formában az utcán sétáló helyi ismerőseit.
• Természetesen a buszon is megy a légkondi, mint az őrült.
• Munkavédelem mindenek előtt: az egyik sofőrünk konkrétan mezítláb vezetett!
• Turistaként érdeklődéssel vegyes tisztelettel néztek ránk a helyiek - azért ezt a közlekedési formát többnyire a helyi melósréteg használja, a 4 buszon rajtunk kívül ha összesen 2 másik turistát láttunk. Az amerikai turista még a boltba is taxival megy, ha épp nincs nála a saját autója - de erről a st. thomasi posztban majd bővebben.
• Ha valakit érdekel, milyen a buszállomás és a buszok, a FourSquare-n talál képeket.

Szóval Condado: hát sokat nem tudunk elmondani róla. Lehet, hogy tényleg Miamihoz hasonlít, de akkor nagyon kicsiben adja vissza. Persze, van egy fő utca, ahol balra-jobbra a 20 emelet magas, nagyobbnál nagyobb hotelláncok találhatók meg. És persze, van egy csomó beach, ahova a gazdagoknak ki lehet menni akár közvetlenül a hotelből is, és csak a homokos strandon kell vegyülni a pórnéppel. És persze, tele van kajáldával ... de ennyi. Szép, szép, de hogy őszinték legyünk, többet vártunk.

Úgyhogy sétáltunk egyet, megvártuk a naplementét, lementünk megnézni a partot, kajáltunk, és az utolsó buszt még épp elcsípve mentünk is haza. A strand jól nézett ki, de a mi igényeinknek egy kicsit hullámosnak tűnt.

A fényképek minősége sajnos a szokásosnál is gyengébb lett, a naplemente fényei nem kedveztek túlságosan nekünk.

Április 7, szombat

Mivel az esőerdőt hagynunk kellett, így másnapra strandolást terveztünk. Condado-t viszont a fentiek ismeretében gyorsan kilőttük. Az Ocean Park - Isla Verde párosból végül az utóbbi mellett döntöttünk. Másnap reggel 7-kor egy kellemes eső fogadott minket, ami pont ideálissá tette a terepet egy sziványvány-fotózáshoz a hotel tetejéről.

Persze az eső gyorsan elvonult, így miután egy helyi "budi büfé" típusú helyen elfogyasztottunk egy igen korrekt ár-érték arányú reggelit, újra buszra szálltunk. Persze hogy hol kell leszállni, azt nem tudtuk, hiszen azon a környéken csak éjszaka jártunk, egy őrült taxisofőr mögött ülve. Úgyhogy szimpátia alapján kiválasztottunk egy megállót, és szerencsére jól döntöttünk.

A főútról konkrétan egy két épület közötti szűk kisutcán kellett kb. egy percet sétálni, hogy a homokos tengerpartra jussunk. A hely neve: Carolina Beach, amely egy amerikai szavazás szerint elnyerte a legjobb városi strand megtisztelő címét az amerikai kontinensen, 2016-ban. Ő lenne az.

Forrás 

A strand maga tényleg kiváló: megfelelő hullámzás (még számomra is) mellett nyugodtabb szakaszok is vannak. Az egész körülbelül 1 kilométer hosszan húzódik a pálmafák árnyékában, mögöttük pedig a hotelek és resortok sorakoznak. A repülőtér légvonalban 500 méterre, autóval 5 kilométerre húzódott meg tőlünk, úgyhogy még a felszálló gépeket is megnézhettük a nap folyamán, mégsem őrültünk meg a zajtól.

A strand egyetlen - egyébként elég kellemetlen - hátránya, hogy nincsen publikus WC-je. A hotelekben tudsz könnyíteni magadon, ha szállóvendég vagy. Mivel mi nem voltunk, ezért igyekeztünk a környező bárokba, éttermekbe menni. Ezek azonban helyi mércével mérve elég drágák voltak (20-22 dollár egy burger, 16-18 dollár egy saláta, 25-28 dollár egy főétel, 6-8 dollár egy sör), ennyit nekünk ez nem ért meg. Mellettük a strandon volt két-három mozgóárus, akik azonban a tűző napon, minimális árnyékban lévő hűtőtáskából árulták a csirkés kajákat. Így úgy döntöttünk, ezzel inkább nem kockáztatnánk, hosszú még a nászút ahhoz, hogy egy WC-n ülve töltsük. Így bizony szégyen - nem szégyen, mi a főút mentén található Wendy's-t választottuk ebédünk célpontjául.

A képek többsége még délelőtt készült, amikor nem sokan voltunk. Délutánra aztán megszaporodtunk, de zsúfolt még ekkor sem lett a hely - kilométeres szakaszon sok ember elfér.

A nap végén megcsodáltuk a helyi csúcsforgalmat, és visszatérünk az óvárosba, hogy közelebbről is megnézzük a helyi éjszakai életet. Hát, sokkal energikusabb volt, mint az előző napon meglátogatott Condado. Elég sokat sétálgattunk, tartottunk egy kisebb bevásárló-túrát is, és kerestük a tökéletes vacsorahelyet. Meg is találtuk - egy hotel tetején volt egy étterem - ám mire visszaértünk, annyira tele volt, hogy 50 percet kellett volna várni arra, hogy asztalt kapjunk. 

Éhes nővel márpedig nem szórakozunk, Marietta olyan vehemenciával mondta a pincérnek, hogy mi ennyit nem tudunk várni, hogy jobbnak láttam, ha gyorsan továbbállunk :) Végül találtunk egy helyet: nem az volt életünk legjobb étkezése, de végül is jól zárult ez a két nap. 

San Juan lezárásaként beszéljünk egy kicsit a kajákról, ugyanis én, a válogatós is kétségek nélkül merem állítani, hogy a helyi konyha kiváló.

Kezdjük az alappal, a zöld banánnal. A boltban "platano" névre hallgatott, kettő darab került egy dollárba. Megpróbáltuk meghámozni és megenni, de annyira kemény volt a héja, mi pedig annyira csak műanyag késsel rendelkeztünk, hogy nem sikerült.

Ez a gyümölcs az alapanyaga rengeteg helyi ételnek.

Ő itt például a mofongo, amely kismillió változatban készül: csirkés, húsos, halas, rákos, zöldséges. A kiválasztott fő elemet összekeverik zöldségekkel: alapja pedig nem más, mint a jól összetört platano. 10-15 dollár volt a helyi éttermekben. Abszolút kedvenc!

Ez volt a "Puerto Rican Combination", vagyis egy kicsi mindenből, ami helyi. Sült, csíkokra vágott sertéshús, rizs, úgynevezett "pigeon pea"-vel (google alapján: galambborsó), és természetesen az elmaradhatatlan sült banán, amelynek az egyik felét leöntötték valamiféle sajttal (ez a bal felső sarokban látható rész, amelyet én elsőre simán oldalasnak néztem).

Sült padlizsán parmezán sajttal és paradicsomszósszal. Köretnek pedig saláta és sült banán. Na, ezt nem én ettem :)

Ezt sem - ezek ugyanis vegyes tenger gyümölcsei voltak rizzsel és zöldkörettel. Erre elég sokat kellett várnunk, úgyhogy pincérünk a várakozás alatt kárpótlásul hozott nekünk egy ingyen előételt, mozzarella sajtrudacskákat. Korrekt, bár még így is ez volt a leggyengébb éttermünk.

Összegezve: igyekeztünk sok-sok helyi specialitást kipróbálni. Úgy érezzük, ami 2 napba belefért, azt megtettük.

Április 8, vasárnap

Vasárnap már túl sok dologra nem volt lehetőségünk: a reggel a pakolással és a bevárlással telt. A hajóra ugyanis szobánként legfeljebb 2 üveg bort, illetve egy pakk kis dobozos szénsavas üdítőt vihetsz fel - mi pedig természetesen kihasználtuk a lehetőséget.

10 órakor kijelentkeztünk a hotelből, tartottunk még egy utolsó kört a környékbeli szuvenírboltokban, majd irány a buszállomás, hogy kivigyen minket a kikötőbe. Hiszen mi bár az óvárosi kikötővel szemben laktunk, a Royal Caribbean hajói a távolabbi, Pan American kikötőben kötöttek ki.

Mindezt élőben így kell elképzelni (a hotel tetejéről fotózva):

A háttérben a mi hajónk, az előtérben bal oldalon a nagy konkurencia, a Carnival egyik hasonló méretű hajója, a jobb oldalon pedig egy harmadik társaság.

Búcsúzásul még letoltunk egy felest a helyi rum-specialitásból (DonQ), majd irány a buszállomás.

Ha már italok, még két mondatban: a helyi sörök nagyon lágyak, szerintem a karakteres sörök kedvelői nem túlságosan lennének oda értük. Mindent elmond a körülményekről, hogy Marietta nem sörözik, de ezek nagyon bejöttek neki :) Puerto Rico-ban a rum mellett kétféle helyi sört próbáltunk ki: Medalla és Magna. Egyiktől sem tettük le a hajunkat (én amúgy sem tudnám, ha-ha).

Szóval, buszállomás, ahol azonban gyorsan kiderült, hogy a mindenhol meghirdetettel ellentétben vasárnaponként az a busz, ami elvisz minket a kikötőbe, nem jár. Úgyhogy irány vissza, a hotel előtt sorakozó taxikból egyet elkaptuk, és 15 perc múlva már kint is voltunk a hajónál.

Fel voltunk készülve a kilométeres sorokra (2800 embert idő becsekkolni), de mint kiderült, jó korán jöttünk. Úgyhogy pillanatok alatt leadtuk a nagy poggyászunkat, majd egy egészségügyi form kitöltése, az azonosítónkon szereplő fotó elkészítése, és egy helyi illetékessel való konzultáció után már meg is kaptuk a SeaPass kártyáinkat, és elindultunk a nagy kalandra ... ez lesz a 4. rész története.