Úristen, hol is kezdjük? Gyakorlatilag egy saját blogot szentelhetnénk a nászútnak, de nem tesszük. Helyette megpróbálunk egy több epizódos "történetet" közzétenni, amelyben elsősorban az érdekességeket próbáljuk meg felvillantani. Aztán majd meglátjuk, így lesz-e.

Április 5, utazás

Hajnali 5-kor indulás Galwayból, így már 3.5 órával felszállás előtt Dublinban voltunk. A legnagyobb különbséget az európai fapadosok után az jelentette, hogy a beszállókártyát a repülőtéren kapod meg, az útleveled bescannelésével. Tehát nem kell napokkal előre készülnöd ezzel a művelettel. A csomagjaink közvetlenül San Juan-ba mentek, mi viszont még Atlantában átszálltunk. Nem voltunk róla 100%-ig meggyőződve, hogy ez működni fog - dehát ez nem a budapesti repülőtér ugye.

Úgyhogy minden csont nélkül ment, az ellenőrzéseken simán átcsúsztunk (egyedül Marietta táskáját nézték át egyszer - hiába, a rosszarcúakat mindig elkapják ugye), az amerikai határőr még azt is megtanította spanyolul, hogy hogyan kell még egy sört kérni. Úgyhogy minden oké volt. A "nászút" kifejezés egyébként még a legszigorúbb emberek arcát is megenyhítette.

A Deltával repültünk, úgyhogy el voltunk látva: takaró, párna, szemfedő, hot towel, fülhallgató. A WiFi úgy működött, hogy az összes üzenetküldő alkalmazás ingyen volt, viszont a többiért fizetni kellett volna. A majdnem 9 órás út alatt nekem többnyire filmnézés volt a program (körülbelül 200 filmből lehetett választani, a 80as évek klasszikusaitól egészen a legújabb mozisikerekig - ennek negyede angol feliratos volt, így nem jelentett problémát a nyelv sem). De az előttünk lévő székbe épített kijelzőn lehetertt sorozatot nézni, zenét hallgatni, játékokkal játszani, vagy akár azt figyelni, hogy épp hol tartunk. Ez a kép valahol félúton készült:

Étel és ital ingyen volt, többek között háromféle sör, háromféle whisky, Coca Cola-termékek, víz, narancslé, almalé, stb. Főétkezéseknél egy húsos és egy vega főétel. Szóval nem kellett aggódni azon, hogy éhen halunk.

Én kivételesen a vega főételt választottam, a hús mellé ugyanis gombás köretet adtak. Szégyen és gyalázat. A fenti képen a főétel látható, az egyéb "mellékesekkel". Az alkoholt természetesen nem én fogyasztottam :) Lentebb pedig még néhány kaja az útról. 

Atlantában 3 óránk volt átszállni, úgyhogy még egy alapos szétnézésre és kajálásra is jutott időnk. Puerto Rico már a levegőből is gyönyörű volt. Leszállás magyar idő szerint hajnali 4 körül történt: 23 óránál tartott ekkor az utazási időt jelző számláló. Viszont az időeltolódás miatt nem éreztük akkora nagy gondnak, ott még "csak" este 10 óra volt. Leszállás után gond nélkül átvehettük a csomagjainkat (és láss csodát, nem is hiányzott semmi belőle), majd kiléptünk a taxikhoz. 

Hát képzeljétek, ezekben a rossz, harmadik világbéli országokban nem létezik a taxismaffia fogalma - úgy tűnik ez a fogalom csak az EU keleti peremén található meg. A város fő turisztikai honlapján elérhetők a zónák, az árkategóriák: és pontosan annyit fizettünk, mint amennyi ott ki volt írva. Sorba kellett állni, egy operátor adott egy papírt rajta a célállomással és az árral, ezt kellett odaadnunk a sofőrnek, akinek innentől kezdve csak annyi volt a dolga, hogy eljutasson a célba.

Egy kedves középkorú nő volt a sofőrünk, akivel próbáltunk ugyan csevegni, de elég korlátozottan tudott csak angolul (értsd: yes, no, hotel). Ennek ellenére imádott csacsogni, csak hát a közös nyelv hiánya korlátozta a lehetőségeinket. Továbbá felvonultatta a legszebb női tulajdonságot is: kiválóan tudott egyszerre több dologgal foglalkozni. Gyakorlatilag az autóban lévő összes kütyüt és gombot képes volt egyszerre nyomkodni - apróbb problémát jelentett viszont, hogy a vezetés így a háttérbe szorult. Volt olyan pillanat, amikor őszintén aggódtunk, hogy az út utolsó 10 percében bukunk el, de aztán szerencsére egyben megérkeztünk.

A 27 dollárt egy ötvenessel fizettem ki: gyorsan visszakaptam egy húszast, majd a hölgy látványosan elkezdett szenvedni, hogy a maradék 3 dollárt eltehesse. Én viszont fillérbaszó közép-európaiként úgy gondoltam, lesz még helye ennek a 3 dollárnak nálunk. Nem volt őszinte a mosolya a végén, dehát ilyen az élet.

Aki nem tudná, az amerikai kontinensen igen komolyan veszik a tip (borravaló) fogalmát: alapból minden szolgáltatásért 18% jár. Továbbá, az adók államonként változnak, ezért te a boltokban az adómentes árat látod: így lesz egy 22 dolláros éttermi ételből 27-28 dollár az adó és a borravaló után. Hülye egy rendszer.

A hotelbe megérkezve viszont kiváló fogadtatást kaptunk, konkrétan ez várt a szobában:

Bár eredetileg nem akartuk meginni a pezsgőt rögtön érkezés után, aztán annyira belelendültünk, hogy a nagyja azért mégis elfogyott. A sütinek is. Utána nem kellett minket altatni.

Április 6-8, Puerto Rico

Másnap reggel aztán kiütközött a jet lag, na meg az új hely jelentette izgalom, és már 5.45-kor ébren voltam. Eredetileg a hotelben terveztünk reggelizni, de amikor bejelentették, hogy ennek díja 20 dollár / fő (+adó+borravaló), akkor ismét elővettem kelet-európai énemet, és reggel 7-kor nyakamba vettem San Juan óvárosát, hogy keressek egy boltot.

24 fok, tűző napsütés fogadott, úgyhogy az első leizzadást sikerült az alatt a 10 perc alatt produkálnom, mire az offline google maps elnavigált a legközelebbi boltig. De megérte, ilyen volt a kilátás a hoteltől.

Végül valamiféle csirkés tekercs és néhány kókuszos süti elfogyasztása után reggel 9-kor nyakunkba vettük a várost. Viszont mielőtt ebbe belemegyünk, egy kis történeti áttekintés: mit is kell tudni Puerto Rico-ról? Kutakodtunk is, de utolsó napon a hajóról a repülőtérre menet sofőrünk is beszámolt érdekességekről, ezekből jöjjön most néhány:

Puerto Rico az Amerikai Egyesült Államok hivatalos társult állama, azaz amerikai területnek minősül. A Nagy-Antillák szigetcsoport legkisebb állama. Lakosainak száma körülbelül 3.5 millió, viszont további fél millió él erre-arra a világban (főleg a "kontinentális USA-ban"). Hivatalos nyelvei a spanyol és az angol - a helyiek spanyolul beszélnek, de majdnem mindenki tud angolul is.

A szigetet Kolumbusz fedezte fel 1493-ban, így gyorsan spanyol kézre került. Az évszázadok során próbálták elfoglalni az angolok, a hollandok, ám senkinek nem sikerült elvenni. Ez egészen 1898-ig így is maradt, amikor is a spanyol - amerikai háború végén amerikai kézre került a terület.

És hogy miért zajlott ennyi csata ezért a kis szigetért? A helyiek elmondása szerint központi helyen fekszik, ez volt ugyanis a kora újkorban az első olyan sziget, amelyen rendesen ki lehetett kötni Spanyolországból Amerika felé kihajózva. Ezért gyakori pihenőhely volt, valamint élénk volt a kereskedelem is errefelé.

A fővárost, San Juan-t 1521-ben alapították. Kvízjátékokat kedvelők számára hasznos információ, hogy a város a második legrégebbi, európaiak által alapított város az amerikai kontinensen (az első Santo Domingo, Dominikai Köztársaság) - vagyis a mai USA területének legrégebbi városában töltöttük nászutunk első két napjait.

A város két nagy részre tagolódik: óváros (Old San Juan), valamint a modern Metro Area. A helyiek előszeretettel hasonlítják az utóbbit Miamihoz, a modern hotelek, plázsok, az állandó jó idő miatt. Az utóbbi időben azonban voltak hónapok, amikor a szigetet sok mindenhez lehetett hasonlítani, de nem egy modern és lüktető országhoz.

Tavaly szeptemberben ugyanis Puerto Ricot - jó pár egyéb karibi állam mellett - gyakorlatilag a földdel tették egyenlővé a két hetes különbséggel érkező Irma és Maria hurrikánok. Ez utóbbi volt a durvább, majdnem 200 kilométeres széllökésekkel.

Ennek következtében a sziget teljesen áram és egy ideig tiszta ivóvíz nélkül maradt, kijárási tilalmat rendeltek el, bevonult a nemzeti gárda, a járványügyi hivatal, és azonnal megindult az újjáépítés. Sofőrünk szerint azonban minden rosszban van valami jó. Egyrészt a kijárási tilalom és az áram hiánya miatt este 6 - reggel 6 között a családok együtt voltak, és beszélgettek - a mai körülmények között ez nem igazán jellemző. Másrészt egy új generáció is megtanulta, milyen az, amikor nincs Xbox, PlayStation, és hasonlók. Mi van helyette? "Kénytelenek" voltak egymással játszani, így a játszóterek újra megteltek, a sportpályák hasonlóan. Állítólag nagyobb lett a társadalmi szolidaritás, az egymásra való odafigyelés azóta, amióta lecsaptak a hurrikánok.

Mára, 7 hónap elteltével, a sziget 1000 látványosságából 800 többé-kevésbé újra nyitva van, a sziget 90%-án van áram, és sofőrünk külön kiemelte, hogy mondjuk el mindenkinek: Puerto Rico él és élni fog, várják a vendégeket, ugyanis a mi ottani költéseinkből tudják újra rendbehozni a helyet. Emelkedett hangvételű beszéd volt, az amerikai útitársaink végig füttyögtek és tapsoltak az úton. Megvan a nemzeti büszkeség, na. Egyébként a helyiek nagyon hálásak az amerikaiaknak, amiért nem hagyták el őket a bajban: 20.000 ember jött segíteni az USA-ból.

Mi magunk a hurrikán pusztításából keveset láttunk, a fővárost tényleg gyönyörűen rendberakták: egy kidőlt óriás hirdetőoszlop, egy-két helyen leszakadt tetők, esetenként elhagyott házak, és egy rosszabb környék. Ennyi. Viszont az esőerdőbe nem mentünk el végül, a 12 kilométeres útvonalából csak az első 4 járható, amin egy vízesés kivételével semmi nincs. Így nem volt kedvünk fél napot ezzel tölteni, és fejenként 65 dollárt kiadni érte.

Mivel megfogadtuk, hogy rövidebbek maradnak a posztok, ezért azt, hogy mit csináltunk az esőerdő helyett, majd a második posztból tudjátok meg. A napokban nézzetek fel gyakrabban, az írónk igen termékeny. Szóval folyt. köv. hamarosan, sokkal több képpel, mint amennyit ma kaptatok!