Megérkeztünk Puerto Ricoba, jól bereggeliztünk - irány a hely felfedezése!

Április 6

A tervünk az volt (hisz minden napra volt egy terv), hogy az első napon felfedezzük az óvárost, este pedig majd meglátjuk, mire marad még idő. Az óvárost szerencsére elég komolyan sikerül feltérképezni már indulás előtt, a san juani turisztikai honlapon elég jól le van írva minden, amit tudni kell.

Az óváros tulajdonképp a térkép bal felső sarkában lévő, félsziget-szerű nyúlvány. Jól védhető, csak egy oldalról nyitott, nem hiába épült ide a város anno. A várost két fő erőd védte, az északnyugati csücsökben lévő El Morro, és az északon, a középső részen fekvő San Cristobal. Mivel a mi szállásunk délen, a San Cristobaltól körülbelül 500 méterre volt gyalog, így a terv ennek a területnek a végigjárása volt. Az óváros egyébként 1983 óta a Világörökség része.

Szállásunkról nyugati irányba elindulva, a part mentén végigsétálva először az El Morro-hoz akartunk eljutni. Tervünk azonban gyorsan dugába dőlt, ugyanis kiderült, hogy a parti sétányt, a Paseo de la Princesa-t lezárták. Egy mellénk szegődő helyi gyorsan kiemelte, hogy nem a hurrikán okozta a problémát: március elején volt az USA keleti partján egy nagyobb vihar, ami Puerto Rico partjait is elérte, és homokkal, sárral szórta tele a sétányt. Úgyhogy még mindig azt takarították, nekünk meg maradt a kerülő. Innentől képek:

Hihetetlen mennyiségű gekkóval és apróbb hüllővel találkoztunk. Gyakorlatilag 100 métert sem sétáltunk a hoteltől, az első aljövényzettel rendelkező helyen egyből belefutottunk egybe. Hiába, ahol már reggel 25 fok van, ott jól érzik magukat.

Az út folyamán szinte végig a városfalon, vagy annak mentén haladtunk. A képen egy "garita" látható, amely San Juan jelképe - a városfal mentén húzódó őrtornyok, amelyekből több mint 30 még ma is áll. Az óváros egyébként a spanyol építészet különböző jegyeit viseli magán, amely az évszázadok alatt sokat változott. Azt mondják, hogy például az egyes őrtornyok kinézéte is épp attól függ, melyik korszakban építették.

A fal egyébként 13 méter magas, és 6 méter széles a legtöbb helyen.

A sétányt csak egy rövid, körülbelül 50 méteres szakaszon nyitották meg, az Old San Juan Gate-nél, amely a város régi 6 kapuja közül az egyetlen, amely ma is áll. Ilyen volt a kilátás a kaputól.

Ez pedig már újra a városfalról. A bal oldali "vöröske" a kapu, a garita-k itt is felfedezhetők. Ja igen, a víz kristálytiszta, homokos part, de igazából ez egy-két kivétellel az összes helyről elmondható volt, ahol jártunk.

A háttérben található kék épület a La Fortaleza, amely a kormányzó jelenlegi lakhelye. Elég komolyan védett. Ahhoz, hogy a kaput megtaláljuk a város belső részéből, kis utcákon is át kellett menni, ahol úton-útfélen rendőrökbe botlottunk. A kormányzói lakhelyt közvetlenül övező utcába autóval nem is lehetett behajtani.

A kaputól már csak egy rövid, 15 perces séta volt az El Morro, amelyhez a Wikipediáról loptam a képet. Ezen jól látható a part menti sétány: mi végül egy szinttel fentebbről támadtunk, gyakorlatilag az oldalsó, füves részen keresztül sétáltunk be. Az erőd a kikötő bejáratát védte anno. A vele szembeni kis szigeten található másik erőddel közösen igen komoly kereszttűz alá tudták venni a behatoló hajókat - nem véletlen, hogy San Juan-t a tengerről soha, senki nem tudta elfoglalni.

A bejárat, amelyet száraz vizesárok vett körbe. Mivel magaslaton van, gondolom nem nehéz kitalálni, hogy miért nem volt szükség valódira :) A belépő 14 dollár volt kettőnknek, amivel viszont 24 órán belül meglátogathattuk a másik erődöt is.

Az El Morro a kisebb, ám ez áll több szintből: összesen 6 emeleten terjed szét, amelyből az alsó kettő ezúttal nem volt látogatható. A régi, egymás melletti "termekben" az erőd és a város életének különböző korszakait mutatták be. Történelmet kedvelő emberként szerintem ez baromi érdekes volt, ám mivel látnivaló több volt, mint időnk, ezért most nekem is moderálnom kellett magam, és a tábláknak csak körülbelül a felét olvastam el :)

Azért azt viszont rögtön realizáltuk, hogy a történelem órákon tanult egyes dolgok szépen visszajönnek ilyenkor. Mert tanulunk mi ugyan a középiskolában az 1898-as spanyol-amerikai háborúról, meg a közép- és dél-amerikai országok felszabadulásáról ... de őszintén? Akkoriban ez olyan távolinak tűnt, hogy pont nem érdekelt. Viszont ezek között a falak között járni teljesen más, és hirtelen az egészet sokkal megfoghatóbbá teszi. Nem hiszem el, hogy például egy virtuális túrával nem lehetne az ilyen történelmi dolgok megtanítását érdekesebbé tenni manapság is az iskolákban.

Még egy utolsó történelmi lecke: ezeket az erődöket utoljára a második világháborúban használták, amikor is amerikai bázisok voltak itt. Az 1950-es évek végén mondott le róluk a hadsereg a "köz javára", és azóta az egyik legfontosabb turista-csalogató a városban.

Az erőd legfelső szintjén. Minden katonai létesítményen három zászló lobog: az amerikai, a puerto ricoi, és az úgynevezett burgundi kereszt, amely a spanyol armada zászlaja volt.

Kilátás az erődből, amelyet a szárazföldről körülbelül 300 méternyi füves terület vesz körbe. Ez a helyiek kedvenc sárkányeregető helye, mi magunk is találkoztunk nem eggyel.

Ez pedig már kilátás az óceán felé.

Ez pedig itt a harmadik irány: a kép előterében az El Morro sarka, mögötte a La Perla negyed, amely az itt forgatott Despacito slágerről lehet ismerős mindenki számára. A területről azt mondják, hogy 10 éve még a bűn központja volt, az utóbbi években azonban egyre jobban fejlődik, és ma már napközben gond nélkül látogatható. A háttérben pedig a másik erőd, a San Cristobal.

Az El Morro után ezen a részen sétáltunk tovább. Utunkat piragua-árusok szegélyezték, így mi magunk sem tudtunk ellenállni ennek a helyi nevezetességnek, amelyet egyébként 2 dollárért vesztegettek. És hogy mi ez?

Tulajdonképpen nem más, mint műanyag pohárba kapott, egy óriási jégtömbről frissen kapart jég, nyakon öntve egy adag sziruppal, az általad választott ízből. Kulináris értéke nem sok, viszont a melegben baromi jólesik.

Csak hogy nehogy azt higgyétek, hogy nem láttunk pálmafákat ...

Ez pedig itt a Cuartel de Ballaja, ami barakk-ként szolgált régen. Jó kis gangjuk volt akkoriban, ma már viszont kávézók és múzeumok otthona. Igazi latinos beütéssel a 11.30-as érkezésünk idején a legtöbb dolog még zárva volt.

Körülbelül 1.5 kilométer séta, a fenti látnivalók megnézése, és egy ebédszünet után eljutottunk San Cristóbalhoz, a város másik erődjéhez.

Az északi partszakaszt bemutató kép inverze.

Egy kis kilátás innen is. Abba az irányba a legközelebb szárazföld valahol pár száz kilométerre van.

Bár nem feltétlenül tűnik úgy, de ez volt a nagyobb erőd. A pincékbe is le lehetett menni, ahol még egy középkori rab falrajzait is megnézhettük. Állítólag azzal a rajzzal foglalta le magát a kivégzési előtti napokban.

Mivel ez a séta épp elég volt ahhoz, hogy jól elfáradjunk, így visszatértünk a hotelbe, hogy megpihenjünk, este pedig meglátogassuk a város újabb, modern részét, amely a lenti kép hátterében már látható:

Még néhány érdekesség:

• A macskaköves, szűk utcák és a színes házak teszik az egészet hihetetlenül hangulatossá. Egyes utcákban igazi meglepetésekbe lehet beleszaladni, mint például ez:

• A járművek mindenhol elsőbbséget adnak, még akkor is, ha épp egy körforgalmon akarsz keresztülsétálni.
• Az autókon csak hátsó rendszám van, az első hiányzik. Viszont cserébe ilyen pöpec kis rendszámaik vannak:

• Azt hinnéd, hogy ez nem egy túl modern környék - hát, a járműpark nem erről árulkodik. Az első hotelből való kilépésem során meglátott első jármű egy citromsárga Mustang volt. Úgy elhúzott, hogy még a fényképezőgépet sem volt időm előkapni.
• Az autókban egyébként az amerikai módit követik, minél nagyobb, annál jobb. Viszont jóval kevéssé vigyáznak rájuk, gyönyörű autókat láttunk igazán lerongyolt állapotban: egy hiányzó lökhárító, vagy hátsó ablak az itt teljességgel elfogadott, szerintem át sem engednek a műszakin valami jelentősebb hiba nélkül. Lásd még a fenti képet, ahol a festés mintha nem lenne tökéletes :)
• Az emberek nem viszik túlzásba a munkát itt sem, igazi latinos életérzés: nem egy olyan embert láttunk, aki párhuzamosan azzal, hogy kiszolgált minket, gond nélkül beszélgetett a kollégákkal. Az erőd személyzete is inkább azzal volt elfoglalva, hogy megfelelő árnyékot találjon magának, semminthogy a bolond turistákat szórakoztassa történelmi érdekességekkel.
• Annak ellenére, hogy végig biztonságban éreztük magunkat, a kormányzati területeken borzasztó erős a rendőri jelenlét, szinte minden utcán szembejött velünk egy-egy. Mosolyognak, segítőkészek, és szerintem életünkben itt láttunk először rövidgatyás + bakancsos "rendőrbácsit".
• A légkondi alapvető kellék mindenhol, viszont a forró helyekhez hasonlóan itt is hajlamosak túlzásba vinni: a 30 fokból belépve a 15-17 fokra lehűtött helyiségekbe nem mindig volt kedvező hatással ránk. Azt például eldöntöttük, hogy olyan helyre nem ülünk be enni, ahol a belépéskor megcsap minket az őrületesen hideg.

A 3. részben további helyi élményeinkről mesélünk: a város modernebbik fele, a helyi tömegközlekedés, étkezés, és strand bemutatása után pedig végre eljutunk a hajóig.