Ez a poszt más lesz, mint a többi ... az eleje legalábbis biztosan. Napfelkelte a nyílt óceánon!

Valószínűleg nem sokszor lesz lehetőségünk életünkben olyan napfelkeltét látni mint itt, úgyhogy úgy voltam vele, nem érdekel milyen korán kell hozzá kelni, én akkor is megnézem egyszer. Erre a napra esett a választás, mivel amúgy is korán kellett kelni, hogy a 8.30-kor induló túrára leérjünk.

A nap 5.54-kor kelt, de már előtte ilyen fények voltak ...

Aztán egyszer csak elkezdődött ...

És már ott is van, teljes pompájában ...

A fenti képek egy 3 perces intervallumban készültek, úgyhogy résen kellett lenni ... egy kis megingás, és máris oda lett volna a napfelkelte. Dehát nálam ilyen nem fordulhat elő, úgyhogy ezt is megéltük :)

Következzen a nap további részének története:

Saint Lucia, Castries

A világ egyetlen, női nevét viselő állama volt a negyedik, egyben utolsó előtti megállónk.

Gondolom senkinek nem fog az előző posztok után nagy meglepetést okozni, hogy a szigetet Kolumbusz fedezte fel - ám a többiekhez képest elég későn, 1502-ben. Franciák és angolok váltogatták a sziget tulajdonjogát, míg nem 1979-ben függetlenné vált az ország. Továbbra is a Brit Nemzetközösség tagja.

A turizmus mellett fontos bevételt jelent a különböző termékek exportja: banánexportja például kimondottan jelentős. Persze a nagyok mellett labdába sem rúghat, de azért majdnem 6 millió dollár értékű bevételre így is szert tesz az ültetvényekből. A másik fontos exportcikk a kókuszdió.

A sziget nagy része egyébként hegyekből áll, ennek is köszönhető, hogy a szigeten mindössze 1 város, 3 kisváros, és 6 falu található meg. A legnagyobb természetesen a főváros, Castries; a legkisebb falu pedig Canaries, ahol alig 2000 ember lakik. A sziget többi részén az esőerdő található: itt láttuk a legtöbb hegyvidéket, liánokat, vízesést, és még amit el tudsz képzelni.

Végül még néhány érdekesség:

• Az ország az első helyen áll az "egy főre jutó Nobel-díjasok száma" című virtuális ranglistán: kb. 170.000 lakosra 2 Nobel-díjas jut.
• A szigeten több filmet is forgattak, számunkra legismertebb talán a Dr: Dolittle
• Az általunk meglátogatott országok többségében (itt is) a kelet-karibi dollár a hivatalos fizetőeszköz, amelynek váltószámát rögzítették, így állandó jelleggel igaz, hogy 2.6 kelet-karibi dollár = 1 USD. Természetesen az USA dollár mindenhol elfogadott (sőt!), ám sok helyen csak keleti-karibi pénzben kapsz vissza. 
• A helyiek St. Lucián - és több olyan szigeten, amelyen francia befolyás is érvényesül - az angol nyelv helyett / mellett a francia alapokon nyugvó kreol nyelven beszélnek. Szóval ha nem akarták, hogy értsük, mit konzultálnak egymás között, csak nyelvet váltottak, és már meg is oldották a problémát :)

És most már a kirándulásról: Sajnos az már kora reggel eldőlt, hogy pörgős napunk lesz. A sziget legnagyobb társaságánál foglaltunk le egy körutat, amely általában 8.30 körül indul, és 6-7 óra alatt ér körbe. Mivel azonban valami rejtélyes oknál fogva ezen a napon csak 9.00 körül hagyhattuk el a hajót, így a túránk is csak 9.30-kor indult, úgyhogy haladni kellett. Továbbá, itt többnyire mindenki a szigettúrát választja, így aztán ha még időben indulunk, akkor is elég nagy a tömeg mindenhol. Szóval elsősorban nem a mi kikötési időnkön múlott a dolog.

A St. Kittsen már megszokott 13 fős kisbusszal utaztunk, egy igen vegyes társasággal: angolok és amerikaiak is voltak az útitársaink között, az átlagéletkoron pedig jelentőset csökkentett a jelenlétünk. Induláskor meglepve tapasztaltuk, hogy körülbelül 2 tucatnyi kisbusz indult el velünk együtt, és egy ideig gyakorlatilag konvojban haladtunk.

Személy szerint ezt a túrát vártam legjobban: teljes szigettúra, benne ismét egy világörökségi helyszínnel (pitonok), vulkáni sárfürdővel, vízeséssel, strandolással, motorcsónakos utazással, korlátlan étel- és italfogyasztással. Mi kellhet még? Az mondjuk gyanús volt, hogy a kisbuszba az utasokon kívül nem feltétlenül fért volna be még ennyi ember egész napos étel- és italadagja, de úgy voltam vele, majd az élet megoldja ezt a problémát.

Első megállónk egy banánültetvény, ahol igazi, hamisítatlan banánfán keresztül mutatták be, hogyan is érik ez a gyümölcs. Ezen kívül meg is kóstolhattunk egyet a helyi ültetvény terméséből (sokkal citrusosabb, mint az otthoni banán), illetve a banánketchupból. Nem rossz, de annyira azért nem volt jó, hogy lecseréljük az igazi ketchupot rá.

Ezek itt a banánfák:

Ez pedig egy szép, nagy, érett fürt banán: a sötétkék zacskó szándékos, így védik a gyümölcsöt a túl sok (!!!) napfénytől. 

A fenti képen pont nem nagyon látható, de minden fürt alján van egy alien-szerű nyúlvány, amely közelebbről így néz ki:

Ezen láthatók a kis banánok, amelyekből majd később nagy lesz :) Egyébként egy banánfa mindössze egyszer hoz termést. Ennek egy kicsit utánajártam, mit is jelent, és ezt találtam (forrás):

A banán egy olyan különleges növény, amely „örökéletű”, mert reprodukálja magát. Amikor a banánfürtöket betakarítják, az anyanövény elhal. De mielőtt ez megtörténik, egy vagy több oldalsó gyökérsarjat hoz létre, így gondoskodik az utódlásról.

Ja, és persze a banánketchup:

Nyomás tovább, a következő megállónk egy kilátópont volt, ahol meglepve tapasztaltuk, hogy körülbelül a kisbuszok fele ott áll már, sofőrünk pedig úgy szállt ki, hogy "menjünk majd előre felvenni az italjainkat". És ekkor megvilágosodtunk: az egyik kisbuszban csak az egész napi italszállítmány volt, hűtőtáskákból adogatták az italokat. Elég fapados, ám mentségükre legyen mondva, hogy gyakorlatilag korlátlan mennyiségben volt víz, kóla, sör, és rum puncs.

Mariettának ez utóbbi ital egyébként itt jött be a legjobban. Itt ugyanis jóval gyümölcsösebbre csinálták, mint a  többi helyen, ahol azért a rum dominált. Mondjuk az italok élvezeti értékén rontott valamit, hogy azt gyakorlatilag a buszban, menet közben kellett meginni, a menetidőt ugyanis tartani kellett.

Ezen az sem segített, hogy a útvonal igazi hegyvidéki volt, szűk, éles kanyarokkal tűzdelt utakon felfelé és lefelé - úgyhogy oda kellett figyelni, hogy mennyit eszik és iszik az ember egy hosszabb autózós rész előtt :)

A következő megálló egy külön erre a célra átalakított épület volt: valahogy úgy kell elképzelni, mint egy teljesen üres nyaralóházat, ahol körülbelül 20 asztalon sorakoztak a helyi ételkülönlegességek gusztusosan feldarabolva, adagokra bontva. Amikor megérkezett mindenki, megindult a szabad rablás. Hát megmondom őszintén, az ételek feléről körülbelül fogalmam sem volt, hogy mi volt az, de összességében nem volt rossz.

Kínálgattak körbe még egy helyi ételkülönlegességet (bouyon), ami leginkább a helyi stew-ra hasonlított, de mi úgy voltunk vele, majd a végén megkóstoljuk. Tétovázásunknak meg is lett az eredménye: elfogyott :) 

Hogy mi van a lenti képeken, ne kérdezzétek. Az biztos, hogy az első kép felső részén az egy passion fruit.

Ezen a képen a felső részen van egy cukrozott csokigolyónak tűnő valami. Meg is örültem, hogy valamiféle édességgel kínálnak meg, aztán kiderült, hogy egy jó nagy mag van a közepén - ez is valami helyi gyümölcsszerűség volt.

De nem volt megállás: pisiszünet, újabb adag ital magunkhoz vétele, és már mentünk is tovább. Ezen a ponton úgy vettem észre, hogy kettészakadt a brigád - mondjuk nem is ártott csökkenteni a tömeget. A mi csapatunk egyből a soufriére-i kikötőbe ment. Ezen a szakaszon láttuk meg először a sziget nevezetességét: a Piton hegyeket.

A Pitonok St. Lucia elsőszámú látványosságai: a Kicsi és a Nagy Piton (Petit & Gros Piton) egymás mellett magasodnak a sziget fölé. Természetesen ez is a világörökség része. Egyébként nincs köztük nagy különbség, körülbelül 30 méter. Mindkettő hegy 800 méternél alacsonyabb, de az Interneten ellentmondásos információk keringenek a pontos adatról, a helyiek által bemondott számra pedig sajnos már nem emlékszünk.

Soufriéreben átszálltunk egy motorcsónakba, amely egy körülbelül 5 perces utazás során elment a Kis Piton alatt, és kirakott minket a tőle körülbelül 5 kilométerre található Sugar Beach-en, ahol búvárkodni, strandolni lehetett. Sajnos a motorcsónak olyan sebességel ment, hogy szinte lehetetlen volt fotózni közben, mindannyian elsősorban arra törekedtünk, hogy a kisebb dolgainkat erősen fogjuk, nehogy elrepüljenek. Azért odafelé egy-két fotóval bepróbálkoztam. Ez a túra megintcsak izgalmasabb lett volna egy kicsit emberibb tempóban, mondjuk 5 helyett 10 perc alatt.

Ennek ellenére gyönyörű volt a hely, beszéljenek inkább a képek helyettünk.

Ez még a kikötő:

A képen a kis Piton, őt kerültük meg:

Menet közben. Hát nem azok az őszinte mosolyok :)

Ez pedig már a strand. Apróbb szépséghiba, hogy ezekre nem ülhettünk le, az ugyanis a strandhoz tartozó hotel vendégeié voltak, nem holmi szigettúrázóké:

A strandon jópár fiatal srác próbálkozott mindenféle csodát eladni nekünk. Örömmel tapasztaltam, hogy még elég fiatal vagyok ahhoz, hogy ne "csókolommal" köszönjenek, hanem egy "hey buddy" köszönés mellett az egymás között alkalmazott ökölpacsival üdvözöljenek. Igazán kemény csávónak éreztem magam.

Barátságukat azonban valószínűleg egy életre elvesztettem, amikor is megkaptuk az alsó képen látható kisállatot. Már épp szálltunk volna vissza a csónakba, amikor az egyikőjük megállított minket, hogy csinál nekünk egy szöcskét, nem kér érte pénzt, csak mert jó kedve van. Megcsinálta, átadta, majd amikor fizetés nélkül akartam távozni, akkor egy "a little bit of tip buddy" (egy kis borravaló, haver?) szólt utánam. Itt elővettem minden kelet-európaiságomat és azt mondtam, hogy a kisbuszban hagytuk a pénzünket - nem volt őszinte a mosolya.

Cserébe a szöcskére nagyon vigyáztunk, hazahoztuk, itthon is kiraktuk a polcra - szóval random st. luciai srác, ha ezt olvasod, reméljük ez kárpótol, ne haragudj ránk! :)

Egy óra strandolás után irány vissza Soufriére, onnan a buszba, ahonnan mentünk a sárfürdőhöz. Soufriére mellett van ugyanis a Karib-tenger egyetlen olyan vulkánja, ami autóval is megközelíthető.

Nagyon durva látni, ahogy a talaj forróságától a kénes víz bugyog előtted. Mármint izgalmas lett volna látni (helyette itt egy youtube-videó), de mi végül nem ezt néztük meg, (hozzátenném: én speciel nem tudtam, hogy választani kell, és nem része mindkettő az utazásnak ...) hanem a kénes sárfürdő felé vettük az irányt.

Ezen a helyen állítólag 10 évet fitalodik az, aki bevállalja a sárfürdőt (úgyhogy ne lepődjetek meg, ha nem ismertek fel, amikor legközelebb otthon leszünk :)) - a benne lévő ásványi anyagok ugyanis napégésre, ekcémára, és még számtalan ilyen-olyan jellegű problémára jó hatással vannak. A bőrt pedig simává és feszessé teszik.

Erősen javasolt a sötét fürdőruha viselete, mivel a sár azért foltot hagy a világos színű dolgokon. Próbáltam megfogalmazni, hogy milyen, de mivel egy kép többet mond 100 szónál, ezért egy videóval nem nyúlhatok mellé. 

Ezek után már csak két megállónk volt: az utolsó előtti a Toraille Waterfall, ahol lemoshattuk magunkról a korábbiakban összeszedett sarat. Tényleg sima lett utána a bőrünk :)

Visszafelé még megálltunk egy újabb étel- és italszünetre, ezúttal sajttal tötött helyi kenyeret kaptunk. Végül pedig még két kilátópont, az egyik a Pitonokra, a másik pedig a kikötőre:

Ez pedig már a kihajózás:

Ambivalens érzéseink vannak ezzel a túrával kapcsolatban. Tényleg fantasztikus helyeken jártunk, illetve olyan egyedi dolgokat csináltunk, amelyeket máshol nem (például helyi ételek kóstolása), ugyanakkor én nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy mindenhol körülbelül 15 percet kaptunk.

A sárfürdő + vízesés páros például egy az egyben egy óriási rohanás volt, de a motorcsónakos túra is sokkal élvezhetőbb lett volna, ha nem a "minél gyorsabban minél több embert átvinni" elvet vallják. Biztos érződik az írásból, hogy azért ez hagyott bennem egy kicsit keserű szájízt. A kevesebb néha több. 

Azt tudom mondani, ha valaki bírja a rohanós túrákat, és azt, hogy mindenhol sorban kell állni, mindenképpen próbálja ki. Jól szervezett, mindent megkapsz amit leírnak, de sietős, és mindenhol tömegek állnak sorban. 

A többiek viszont csak olyankor menjenek, amikor maximum 1 hajó áll bent a kikötőben, különben túl sokan lesznek. Vagy foglaljatok egy kisebb céggel. Vagy egy olyan túrát, ahol 7 megálló helyett csak 4 van, de mindenre jut idő rendesen. Én speciel az egyik állomáson megkérdeztem a sofőrünket, hogy ez mindig ilyen zsúfolt? A válasz: "oh, van amikor még rosszabb is". Jó kilátások. Persze utána próbált tompítani, de akkor már mindegy volt :)

Személy szerint ettől vártam a legtöbbet, de végül ez lett az egyetlen olyan nap, amire egy ötös skálán nem tudtam ötöst adni. Úgyhogy van egy jó okunk, hogy miért menjünk vissza majd egyszer.

Persze a helyi sört (Piton) itt sem felejtettem el lefotózni!

A helyi kajákról pedig fentebb láthattatok már képeket, így ez most elmarad. Cserébe itt van két bónuszkép egy-két helyi röviditalról: