Az elmúlt 5.5 évben jártunk már néhány helyen, de eddig az a kimondott világváros kimaradt az életünkből - hacsak Bécset nem tekintjük annak. Most már viszont ezen is túl vagyunk: március közepén ugyanis megjártuk Londont.

Előzmények

A történet még tavaly szeptemberben, az esküvőnkön kezdődött, amikor kedves feleségem éjfél után úgy döntött, hogy leveszi cipőjét. Élelmes barátnőjének több sem kellett, lenyúlta azt, és csak azzal a feltétellel adta vissza, hogy a következő hat hónapban valamikor meglátogatjuk őket Londonban. Persze jól kicentiztük, ugyanis kerek hat hónap elteltével szálltunk fel a londoni járatra :)

Hosszú naptáregyeztetés után jutottunk el odáig, hogy az idei Szent Patrik-hétvégét náluk töltöttük, majd a hosszú hétvége végén közösen visszajöttünk hozzánk, és ők töltöttek pár napot nálunk. 

Igazi kellemes, "tavaszi" hétvégét sikerült egyébként kifogni, 0 fok, havazás. Dehát Londont nem láthatja bárki hóban :)

0. nap

Az odaút az idei repülőtéri élményeinkhez képest meglepően sima volt: mindössze 1 óra 10 perces repülőút után szálltunk le Stansteden, ahol már vendéglátónk vártak minket. El kell ismerni: valósak azok a vélemények, miszerint ez a repülőtér valahol az isten háta mögött és a halál f***a között van. Befelé az út Londonba annyi ideig tartott, mint amennyi idő alatt itthon elértünk a shannoni repülőtérre, ami tőlünk kb. egy órára található, és mire odaérsz, átutazod Írország ötödét észak-déli irányba. Itt meg ennyi volt a külvárosból bejutni - pedig csak a 3. zónáig mentünk, azon belül is az északi városrészbe.

Mivel már késő este volt, ezért az üdvözlő "gyümölcs" elfogyasztása és egy rövid beszélgetés után nyugovóra tértünk: tudtuk, hogy hosszú 1. nap vár ránk.

1. nap

Ezen a napon a City és a Westminster városrészeket terveztük bejárni. Térkép alapján felmerült bennünk, hogy nem lesz-e egy kicsit sok, de vendéglátóink megnyugtattak minket, hogy itt minden közel van (hisz egy 8 milliós városban miért is lennének már egymástól messze a dolgok).

Végül nem tévedtünk nagyot: ezen a napon összesen 25 ezret léptünk, amely egy konverter szerint körülbelül 19 km sétának felel meg. Nem is kellett altatni este.

Ahogy már említettük, kiváló időjárás fogadott. 0 fok körüli hőmérséklet és kellemesen szállingózó hóesés - már amennyire egy hóesés lehet kellemesen szállingózó. Az biztos, hogy az utolsó 2-3 kilométeren már minden porcikánk érezte a hideget. Ez az idő viszont azt is jelentette, hogy a városban nem volt annyi ember, mint amennyit egy metropolisztól elvárnál.

Összességében kiváló napot zártunk: Tower + koronaékszerek, Szent Pál-katedrális, London + Millenium Bridge, London Eye, Trafalgar Square, Buckingham palota voltak a programpontok. És persze utaztunk metrón, ültünk piros buszon, fotózkodtunk piros telefonfülkével - szóval volt itt minden, ami egy londoni túra kötelező kelléke. Ja és persze két geoládát is begyűjtöttünk, valamint az írországi travel bugot is leadtuk, hogy folytathassa világkörüli útját.

Szerintem a Tower története például tök érdekes volt, de ezúttal rövidre fogom a mesélést. Egyrészt Londonban azért talán már többen jártak, másrészt Anglia történetét nagyvonalakban azért a középiskolában is tanultuk.

A Towerben számunkra az volt a legfanasztikusabb, hogy az egyik irányba elnézve igazi középkor van előtted, a másik irányban meg 100 méter pluszos felhőkarcolók. Azért erről a helyről muszáj elmesélnem, hogy sokféle vadállatot, többek között jegesmedvét, kígyót, elefántot, majmokat, oroszlánt, stb. tartottak, mígnem a London Zoo 1828-as megnyitása után pár évvel úgy döntöttek, mindegyiket átköltöztetik oda. Az ok prózai volt: addigra már túl sok látogatót támadtak / öltek meg a "házikedvencek".

Na még egy érdekesség, aztán tényleg nem untatok senkit ezekkel: az első világháború alatt 11 kémkedéssel vádolt személyt is kivégeztek a falak között (előtte majdnem 150 évig senkit), a Tower utolsó rabja pedig Rudolf Hess volt, a II. világháború alatt.

Ez pedig itt már a Szent Pál-székesegyház, Európa 5. legmagasabb temploma - legalábbis a Wikipedia szerint. Valóban jól felfelé kellett nézni, ha bele akartam tenni a teljes épületet egy fotóba.

Egy kellemes ebéd után a következő megálló a Millennium Bridge volt. Egész jó a kilátás. A jobb oldalon a Shard, London legmagasabb épülete. A hídon sikerült egy adag meleg pörkölt mogyorót venni - néhány szemtelen galambbal meg kellett küzdeni érte, de mi győztünk. Azért a hídon eszembe jutott a legutóbbi londoni terrortámadás, amikor is a Westminsteren hajtottak emberek közé autóval: innen azért tényleg nem sok menekülési lehetőség van.

Persze, tudom, ez egy gyaloghíd, az meg a Westminster-híd volt, de akkor is szörnyű. Csak gondoljuk végig, ha velünk történne ilyen, mit is kezdenénk egy ilyen helyen egy őrülttel, aki egyszer csak elkezd embereket szurkálni maga körül. Sajnos szomorú, hogy ma már ez akaratlanul is beugrik az embernek.

Ez pedig már a kilátás a túlrpartról.

A London Eye-nál meglepően kis sor volt, körülbelül 20 perc alatt feljutottunk, pedig nem is a priority queue-ban álltunk.

És hogy milyen a kilátás Európa legmagasabb óriáskerekének 135 méter magas tetejéről? Ahogy a fenti képek is mutatják, fantasztikus. Tényleg belátod a teljes belvárost: Parlament, Big Ben (amely ezúttal fel volt állványozva, így ez kevésbé volt látványos), természetesen a Temze-part jó része + a hidak, Westminster Apátság, Buckingham, Tower, Tower Bridge, Szent Pál, Hyde Park, stb.

De ha már érdekességek: a London Eye mindössze London 32. legmagasabb építménye, a 2012-ben átadott Shard a több mint kétszer ilyen magas: 309 méter!

A London Eye után ismét át a hídon, majd a Trafalgar Square felé vettük az irányt. Ebből azonban ezúttal nem sokat láttunk, csak elmentünk a környékén, ugyanis Szent Patrik-nap lévén a téren voltak a központi események, amelyeket mi ezúttal kihagytunk. Láttunk már Szent Patrik-napot az elmúlt években, kettőt is.

Úgyhogy a Trafalgar Square helyett megnéztük a "lovastestőrségi díszteret" (Horse Guards Palace).

Utolsó állomásunk pedig a Buckingham Palota volt.

Sajnos itt már elfogyott a lendület, a mobil és mi akkumulátoraink is merülőben voltak. Szóval nem vártunk meg sem őrségváltást, sem semmit, szimplán csak körbesétáltuk a St. James Parkot, majd a hazafelé tartó busz megállója felé vettük az irányt. És itt sem tudok elmenni szó nélkül a mellett, hogy a St. James park gyakorlatilag végig úttorlaszokkal van körbevéve, hogy még véletlenül se döntsön úgy egy idióta sem, hogy élőben fog Carmageddont játszani.

2. nap

A második napon azért már óvatos duhajok voltunk, ezúttal csak a Canary Wharf, Greenwich, Camden Town hármas volt terítéken.

De kezdésnek egy érdekesség: a Jubille metróvonalon extra kapuk zárják el magát az alagutat a perontól. Én még ilyet sosem láttam, a Wikipedia alapján kettős célja van: természetesen az öngyilkosságok megakadályozása az egyik, a másik azonban az, hogy csökkentse a vészhelyzeti szellőztetők által okozott légmozgást - jelentsen ez bármit is.

Na de, Canary Wharf. Gyakorlatilag ez a londoni fő kikötők területén, az utóbbi 30 évben felhúzott negyed. A kikötők egészen az 1980-as évekig üzemeltek, ám addigra már szinte teljesen megszűnt ott a forgalom, így hajók helyett szépen lassan felhőkarcolók vették át a helyet. Így jött létre az "elit" londoni irodaövezet. Mi egy hétvégi napon jártunk itt, de helyiek elmondása alapján ezen a részen nagyrészt csak öltönyösöket látsz hétköznap.

Körbenézve az irodaházak tetején a JP Morgan, Thomson Reuters, Citi, Barclays, HSBC logókat láttam, szóval nem szarral gurigáznak errefelé. Többek között ilyen fasza kis színes hírek futnak mostanában a Thomson Reuters épületén (nem saját videó). Hírünk a nagyvilágban ugye.

Igazából azért is jöttünk erre, mert itt kellett átszállnunk a metróról a DLR-re (Docklands Light Railway), amit én eddigi emlékeim közül leginkább a seattlei Light Rail-hez tudnám hasonlítani, de ha magyar példa kell, akkor a budapesti HÉV-et tudnám felhozni. Annyi különbséggel, hogy ez föld alatt is közlekedik. Mindenesetre tök jó volt az irodaházak között szlalmozni.

Ez itt a Canary Wharf DLR-pályaudvara. A nyugatira hajaz, "talán" egy "kicsit" modernebb kiadásban.

A DLR-ről való leszállás után megnéztük a Cutty Sark-ot, amely egy kereskedelmi teaszállító hajó volt, aki pedig bővebben érdekel a története, ide kattintson. A Cutty Sark mellett gyorsan begyűjtöttük a nap első geoládáját is.

Ezután a Greenwich Observatory felé vettük az irányt, meg akartuk ugyanis nézni, milyen az, amikor valóban a "nullán vagy". Az obszervatórium egyébként 1998-ban zárt be, azóta az egyik Kanári-szigeten lévő állomáson  végzik a fő kutatásokat. Ott akarok dolgozni!

Íme a bizonyíték, hogy tényleg esett a hó. Ja, a csillagvizsgáló meg fent a dombon. Amint látható, az épülethez meg kell mászni egy rövid, ám elég meredek dombocskát. Persze fess fiatalemberként nem illene panaszkodnom, de azért az előző napi majdnem 20 kilométer séta után ezt most megéreztük.

Végül az abszolút nullára nem jutottunk el. Egyrészt érdeklődés és idő hiányában nem mentünk be a múzeumba. Másrészt pedig egy hihetetlen "csalásra" derítettünk fényt: az a pont ugyanis, amelyik a greenwichi délkört mutatja, valójában nem pont a 0° koordinátán fekszik! 

Ennek oka ugyanis az, hogy (és most Wikipedia barátunkat hívjuk segítségül), "a műholdas rendszerek a Nemzetközi Földforgás és Vonatkoztatási Rendszerek Szolgálat által 1999-ben rögzített kezdő hosszúsági kört, az IERS vonatkoztatási meridiánt használják. Ez a kezdődélkörtől 102,5 méterrel keletre található." Na, reméljük most már mindenki érti :) 

Egyik lábam keleten, a másik meg nyugaton ...

Ez pedig itt maga a szent "választóvonal".

Na, még néhány kép:

Ezután indultunk a napi utolsó megállónkba, Camden Town-ba, viszont előtte begyűjtöttünk még egy geoládát a park bejáratánál. És hogy melyiknél? Gyakorlatilag bármelyiknél - 11 bejárata van a parknak, és az összesnél van geoláda. Szívem szerint én mindet begyűjtöttem volna, de mivel vendéglátóink kevésbé voltak lelkesek a geoládázás iránt, ezért nem akartam idő előtt kihúzni a gyufát :) Így megelégedtem azzal a kapuval, amin távoztunk.

Szóval, Camden Town, azaz London "alternegyede". Óriási piac, korlátlan mennyiségű biszbasszal (mi végül megelégedtünk egy hűtőmágnessel). A piac egy része egy régi istálló területén található. Szóval ahol régen a lovakat tartották, ott most - szerény véleményem szerint erősen túlárazott - boltok sorjáznak, a helyi művészréteg művészkedéseinek termékeivel.

De hogy fáradalmainkat kipihenjük, gondoltuk beülünk valahova enni. Felmerült, hogy mivel a fiúk amúgy sem szeretik a tengeri herkentyűket, mi lenne, ha beülnénk egy sushi-bárba? Kiváló ötlet, mindig is erre vágytam! Végül egy elég autentikus helyen kötöttünk ki, ahol az asztal a padlószinten volt ... szerencsére viszont az alatta lévő részt kivágták, hogy az európai vendégeknek ne törökülésben kelljen végigülni az ebédet. 

Én életemben eddig egyszer jártam sushi-bárban, egy business trip során (akkor sem önszántamból, vitt a tömeg). Ott miután megkósoltam az első halas fogást, úgy gondoltam, nekem a csirke tökéletes lesz. Azóta persze már sokkal nyitottabb lettem, szóval itt kacsahúst ettem :) Persze sushi-formára voltak alakítva, szóval volt benne rizs, alga, stb. Szerintem egy hős vagyok. Ja, és megkósoltam a lányok tengeri herkentyűit is.

Na, szóval jó az a sushi-bár, de azért a fenti kép középső fogása alapján eszembe jutott ez a kép:

Szerintem a sushi bár áraiból akkora ebédet csapok, ami egyben vacsora is. Kétszer. De sebaj, ezt is lehúzhatjuk a virtuális bakancslistáról (már akinek rajta van ugye :)) - és élménynek tényleg nem volt utolsó. Szerencsére a napot egy olasz éttermi vacsorával zártuk, így aztán jelentem, a társaságból senki nem halt éhen. 

3. nap

Gyorsan elszaladt a hétvége, így az utolsó napon este már hazafelé kellett jönni. Mivel a gép 7-kor indult, és 2 órával előtte a reptéren kell lenni, ezért Londonból már röviddel 3 után elindultunk. Így láttunk autentikus londoni dugót is. 

De előtte még jött az általam egyik leginkább várt programpont (csak hogy az én bakancslistámról is húzhassunk le dolgokat): Wembley.

Hát, mit is mondhatnék? A világ egyik legismertebb stadionja, itt volt az a bizonyos 6:3 is, és még számolatlan nagy meccs a futball történetében. 2002-ben az eredetit lerombolták, hogy 5 év alatt egy új, multifunkcionális, modern stadiont húzzanak fel a helyére. Jelentem, sikerült. 

A hivatalos stadiontúrán vettünk részt, ahol 17 font ellenében bemutatták a pályát, voltunk az öltözőkben, a játékoskijáróban, az interjúszobában, a médiafolyóson. És még az FA-kupa replikájával is fotózkodhattunk. Persze ennek megvásárlása plusz pénz lett volna, úgyhogy ez a fotó ott maradt nekik emlékbe, hogy elmondhassák, mi is jártunk náluk.

Mivel a beépített karakterszám-jelzőm vészesen villogni kezdett, ezért le is zárom a posztot, pedig tudnék még mit írni. 

Például azt, hogy Stansteden lehet, hogy majdnem egy órát kell sorban állni a security előtt, mégsem érzed azt a káoszt, mint a budapesti "csodában".

De arról is írhatnék még, hogy hazafelé ismét kalandos lett az utunk: 45 perc késés után, a kifutópályán full sebességre felpörögve megtörtént életünk második megszakított felszállása (azért egy pillanatra végigfut néhány gondolat az agyadon, amikor felpörög a repülőgép motorja, és mégsem szálltok fel ...) - mint utólag kiderült, egy másik gépnek kellett priority leszállás, nem nálunk volt a gond. És mint ez a poszt is bizonyítja, a második felszállást is túléltük.

És akkor ezek még csak a repülős élmények voltak, Londonról is tudnék még mit írni. De most ennyi fért bele. Köszi a figyelmet!